|| Huszonnyolcadik fejezet ||

Sziasztok! 

Először is, szeretnék boldog új évet kívánni, másodszor sajnálom a sok késést, köszönöm a +14.000 látogatót :)
Következő fejezet 5 komment után jön! :) 

Jó olvasást! :)

A napokban lencsevégre kapták Justin Bieber-t egy előkelő boltban vásárolgatni. A Next 2 U énekese

két lány társaságában töltötte szabadidejét. Az egyik lány az énekes Jasmine Villegas volt, a másik lány viszont egy eddig ismeretlen személy.

És ekkor beadták azt a képet, amikor cipőt vásároltunk nekem, és Justin egy puszit ad az arcomra. Tisztán emlékeztem. Éppen arra beszélt rá, hogy vegyük meg a csizmát, akármennyibe kerül. A szívem hevesen kezdett dobogni, és próbáltam minél jobban megbújni Nicol mögött.

- 145$, kérem. – hallottam az eladó hangját. A pénztárcámért nyúltam, ám Nicol gyorsabb volt. Éppen meg akartam állítani, de közbeszólt. 

- Majd visszaadod. – suttogta.

Bólintottam, és lehajtott fejjel vártam, hogy fizessen.

- Elnézést. – kopogtatta meg valaki a vállam, mire hátrafordultam. – Nem te…? – kezdte mondani egy velem egykorú lány a mondandóját, de félbeszakadt. Uramisten, csak ne! – Ő az. – suttogta a mögötte lévő lánynak, de tekintetét nem vette le rólam.

Nicol megragadta a kezem, és a kijárat felé kezdett húzni. 

Hallottam, ahogy sikítozni kezdenek mögöttem, csak azt nem értettem, miért. Szinte lehetetlenség, hogy egyetlen képből felismerjenek. 

Ekkor megcsörrent a telefonom.

- Várj. – állítottam meg Nicolt, miután jó messzire értünk a bolttól. Kikerestem a telefonom, és a képernyőjén a Hercegem.♥ szó állt. – Szia. – szóltam bele. 

- Szia, manóm. Mit csinálsz most? – kérdezte azonnal, és csak egy szimpla kérdésnek szánta, de hangjából kihallottam az aggodalmat. 

- Most éppen Nicollal vásárolok. – próbáltam úgy tenni, mintha mi sem történt volna. 

- Nincs semmi baj? 

- Nincs. Miért lenne? – tettettem flegmát, mire Nicol kérdőn nézett rám. 

- Rendben. Csak…kíváncsi voltam. – mondta. A háttérben suttogásokat hallottam. 

- Te mit csinálsz? 

- Felveszünk egy új számot. Figyelj, biztos nincs semmi? – kicsit megremegett a hangja.

Nem tudtam válaszolni. Mögülem hirtelen sikítozásokat lehetett hallani. És ez nem egy, nem kettő, és nem is három lány szájából jött… 

Megfordultam, és akkor láttam, hogy egy csoport lány vigyorogva közeledik felém.

- Drin, ez mi? – hallottam Justin hangját még a telefonban, majd utolért a tömeg, és körbekerítettek. 

Hirtelen semmit nem hallottam. Justin a telefonba beszélt, a rajongók pedig ahányan voltak, annyi féle kérdést tettek fel. 

- Ne, légyszi. – léptem hátrébb egy csajtól, aki éppen tapogatni kezdett. 

- Kérhetek aláírást? 

- Mióta jártok Justinnal? 

- Ő itt van? 

- Mi a neved?

Hangoztak el a kérdések, én pedig azt sem tudtam mit csináljak. Kinyomtam a telefonom, amiben még mindig hallottam Justin hangját, amint kétségbeesetten üvöltözik a telefonba.

- Nem ismerem Justin Biebert, kérlek, hagyjatok. – próbáltam átfurakodni a tömegen, de mindig úgy alakították, hogy a kör közepére kerüljek vissza. Mivan, ezek begyakorolják az ilyet, basszus?

Éppen egy ilyen kijutós-próbálkozás közepette voltam, amikor valaki megragadta a kezem, így a telefonom kicsúszott a kezemből. A szívem már így is gőzerővel dobogott, ez viszont még jobban rátett egy lapáttal. Lenéztem a földre, és pont elcsíptem a pillanatot, ahogy valaki belerúg, és átsiklik a lábak közt az isten tudja merre.

- A telefonom! – kiáltottam fel, és mindenem remegni kezdett. Féltem. Nagyon féltem.

Folyamatosan árasztottak el kérdésekkel, de egy kérdésözön közepette hirtelen két magas, feketeruhás fickót láttam befurakodni a tömegbe.

- Kérem, hagyják el az épületet. – adták a parancsot az őrült rajongóknak, akik viszont egy tapodtat sem mozdultak.

Aztán a két fickó valahogy kivitt a tömegből. Az egyik maga előtt lökdösött, a másik meg az utat vágta a rajongók között. Amint kiértem, egyszerre két dolgot is éreztem. Az egyik, hogy valaki megragadja a csuklóm,a másik pedig, hogy valami végigkarmolja a kézfejem, miközben a másik irányba húz.

- Au! – nyögtem fel, és ekkor már nagyon a sírás határán voltam. Miért történik ez velem?

A jobb kézfejemben sajgó fájdalmat éreztem, de szerencsére már csak balra húzta, így nem szakadtam ketté. Megpróbáltam kivenni a kezem az illető karmai közül, de amint megláttam a karkötőt a kezét, hirtelen megnyugodtam.

Nicol erőteljesen húzott a kijárat fel, és közben hátranyújtott egy napszemüveget. Remegő kezekkel nagy nehezen felvettem, és közben azt vettem észre, hogy milliónyi fős nézőközönség van körülöttünk.

Esküszöm, ott abban a pillanatban azt hittem összeesek. Az egész testem remegett a félelemtől, és erre egy lapáttal még az is rátett, hogy a sírás környékén voltam.

- A telefonom, Nicol! – suttogtam, de nem álltam meg, továbbra is futottam.

- Itt van nálam. – szólt hátra.

Mikor a kijárathoz értünk, hirtelen a semmiből jelentek meg a paparazzik. Na ekkor nem bírtam tovább. Szúrni kezdett a szemem. Erősen küzdöttem az ellen, hogy ne sírjam el magam, és éppen hogy sikerült megállnom, mielőtt kicsordul az első könnycsepp. 

A paparazzik őrült villogtatásba kezdtek, és akárcsak bent a rajongók, ők is óriási kérdésözönt zúdítottak rám. A kezemmel eltakartam az arcom, és folyamatosan azt hajtogattam, hogy „hagyjanak békén”. Mintha meg is hatotta volna őket… 

Úgy szedtük a lábunkat, hogy szinte sprintnek lehet mondani, ahogy hazafele mentünk. Miután két sarkon is lefordultunk, már nem követtek. Igaz, eléggé elvesztünk a tömegbe, mert irtó zsúfolt volt New York utcája. És ennek most hálát adtam.

Az utca végéről már láttam a hotelunkat, és arra gondoltam, hogy ha hazaérünk, senki más nem lesz ott, csak Pattie meg Ryan. És nekem most senkire nem lenne szükségem, csak Justinra. Csakis és egyedül Justinra. 

Éreztem, hogy valami nedves folyik a szám sarkába. Gyorsan letöröltem a könnyem, és igyekeztem nem utat engedni újabbaknak.

- Jól vagy? – nézett hátra Nicol. 

- Persze. – bólintottam. Úgyis tudja, hogy nem.

Az odafele 10 percig tartó gyaloglást most 3 perc futással tettük meg. Még szerencse, hogy ilyen közel volt.

Ahogy átléptük a hotel küszöbét, továbbra sem lassítottunk. Szerencsére a mi lakosztályunkhoz külön lift vezet, így nem kellett várni. Beszálltunk, Nicol pedig megnyomta az egyetlen gombot, ami a 20. emeletet jelentette. Nekidőltem a lift oldalának, és levettem a szemüvegem.

- Audrym, ne sírj. – lépett elém Nicol. 

- Miért történt ez? – suttogtam, és a cipőmet vizslattam. 

- Tudod, hogy egyszer megtörtént volna. – dörzsölgette a felkarom. 

- Köszönöm, Nicol. – néztem fel rá. – Ha nem lettél volna ott… - de nem tudtam befejezni, mert megremegett az ajkam.

- Jól van. Semmi baj. – ölelt át, és a hátamat simogatta. Nagyon jól esett most egy ölelés a legjobb barátnőmtől. Szorosan öleltem vissza.

Így álltunk, amíg fel nem értünk. Csipogott a lift, és kinyílt az ajtó. Egyből megpillantottam a nappalit, ám tekintetem mégsem azon akadt meg, hanem a velünk szemben lévő falnak támaszkodó fiún, aki – amint kinyílt az ajtó – rögtön felénk kapta a tekintetét.

- Audrina! – rezzent össze, és mintha az életéért futna, olyan gyorsan indult felém. 

Nem bírtam türtőztetni a lábaim, amik már maguktól elindultak Justin felé. 

- Justin, annyira sajnálom! – suttogtam, és megállás nélkül öleltem magamhoz, mikor mellé értem.

Amint átöleltem, mintha elrepült volna a félelmem nagy része. Éreztem, hogy biztonságban vagyok. Hogy van, aki megvéd. Megvéd minden rossztól, és nem engedi, hogy bántsanak. Igen, pontosan ezt éreztem.

- Istenem, annyira aggódtam! – motyogta. Azt sem tudta, hogy szorítson magához. Keze féltőn járta be a hajam, a hátam, a derekam, a csípőm, mindenem. 

És ebben a pillanatban tudtam, hogy már ha akarnám sem tudnám visszatartani a könnyeim. Eddig sikerült. Most már nem fog. 

És amint ezt tudattam magammal, máris kicsordult a szememből a könny. Először egyesével folytak végig arcomon, majd egyre több, és egyre gyorsabban. 

- Ne sírj. Nincs semmi baj. – suttogta, és adott a hajamra egy puszit, majd arcomra is, végül szorosan átölelt.

- Jól vagy, kicsim? – éreztem egy érintést a vállamon. Elhajoltam Justintól, és hátrafordultam. 

- Persze. – bólintottam mosolyogva, de nem sokáig tudtam álcázni. Szám sarka pillanatok alatt görbült vissza a mosolyból. 

- Persze, hogy nem. – ölelt át újra Justin. – Gyere. – indult el a szobánk felé. 

- Mindjárt viszek teát. – szólt utánunk Pattie, mire Justin csak bólintott.

Útközben levettem a kabátom és a sálam, majd miután beértünk egyszerűen ledobtam a kanapéra.

- Minden rendben. Nyugodj meg. – törölte le a könnyeim Justin, és leültetett az ágyra, majd ő is leült mellém. 

- Justin, én…annyira féltem. – suttogtam, és újabb könnycsepp gördült le az arcomon. 

- Sosem foglak mostantól egyedül hagyni. Ígérem. Esküszöm. – nyúlt állam alá, és felemelte a fejem, hogy szemembe tudjon nézni. 

- Tudom, hogy túlreagálom, de… 

- Nem lesz több ilyen. Vigyázok rád. – szakított félbe, és megfogta két kezem. 

- Au! – szisszentem fel a fájdalomtól, ami a kezembe nyilallt. 

- Mi történt? – nézett rám ijedten. 

- A kezem. – húztam ki óvatosan a tenyeréből, és amikor megláttam, szinte elborzadtam a látványtól. 

- Úristen, ez mi? – reagált ő is ugyanúgy. 

- Valaki megragadta a kezem, és húzni akart, de elrántottam, és közben kimart. – magyaráztam, miközben végigtapogattam a vérvörös, több centi hosszú, még mindig vérző sebet. 

- Gyere. – állított fel azonnal, és kirohant velem a szobából. A nappaliban lévők értetlenül néztek ránk, Justin viszont céltudatosan húzott a fürdőszoba felé.

Mintha kívülről fújná, hogy mi hol van, automatikusan nyúlt az egyik polc felé, és levett egy dobozt. 

Kiszedte belőle a különböző szükséges dolgokat, majd egy kendőt bevizezett, és leült mellém a kád szélére.

- Add. – nyúlt a kezemért. Óvatosan letörölte a megszáradt vért, mire újra vérezni kezdett. – Francba. – motyogta, majd a dobozhoz ment. Valami fertőtlenítőszert szedett elő, amivel lekente a sebet. 

- Mi történt? – hallottam Pattie hangját, mire mindketten odanéztünk. Az ajtóban állt, felvont szemöldökkel. 

- Kikarmolták. – suttogta Justin, és újra a sebbel kezdett foglalkozni. – Nagyon mélyen. – tette hozzá. 

- Mutasd. – lépett mellém.

- Ne nyúlj hozzá. – kiáltott rá Justin, mire Pattie megmerevedett. Hirtelen bennem is megfagyott a vér. Justin arcán pillanatok alatt a harag átváltott kétségbeeséssé, és nagyot nyelt. – Sajnálom. – hajtotta le a fejét, és tovább kente a sebem.

Pattie értetlenül bámult maga elé, majd kitágult, riadt szemekkel hagyta el a szobát.

Éreztem, hogy Justin egyre erősebben kezdi kenni a sebet, és a keze, amelyik tartotta az enyémet, erősebben szorítja, így körmei a bőrömbe vésődtek.

Nem akartam szólni, mert nem akartam, hogy jobban felhúzza magát, de még így sem sikerült megállnom, és akaratlanul is felnyögtem. Meg sem hallotta, és továbbra is úgy szorította, sőt még erősebben. Egy idő után már nem bírtam.

- Justin…fáj. – a végén elcsuklott a hangom, mire felnézett rám. Ezzel egy időben kilazította szorítását, mire fellélegeztem. Viszont amit az arcán láttam, az teljesen lesokkolt, és a szívemig hatolt.

Szeme nedves volt, és egy könnycsepp éppen akkor szelte ketté a szeme, és az ajka közti távolságot. Borzalmas látvány volt.

- Sajnálom. – suttogta, és felállt. Visszapakolt a dobozba, de egy sebtapaszt kint hagyott. Visszarakta a dobozt a polcra, majd leült a kád szélére, és óvatosan rárakta a tapaszt a kezemre. 

- Köszönöm. – néztem rá, miután végzett. 

- Nagyon sajnálom, Drin. – simította tenyerét az arcomra, és ajka megremegett az elfojtott sírástól.

Tudtam, hogy nem szabad többet sírnom. Nem gondoltam volna, hogy ennyire meg fogja őt viselni, de ezek szerint igen. És épp ezért erősnek kell lennem. Mert lehet, hogy ő annak mutatja magát, de egyáltalán nem az. És erre csak most jöttem rá. Látszik rajta, hogy belül mennyire összetört. Ezért nekem kell erősnek lenni, hogy az én erőmből ő is erőt tudjon gyűjteni.

- Felejtsük el. – nyeltem nagyot. – Vagy legalább ne gondoljunk rá, jó? – simítottam kezem az arcomon pihenő kezére. 

- Jó. – bólintott, és szipogott egyet. 

- Most már könnyebb lesz. – bíztattam.

- Nem. Nem lesz könnyebb. – rázta a fejét, és mélyen a szemembe nézett. – Mert nem is lesz több ilyen alkalom. – mondta komolyan.

Bólintottam, bár ezzel nem értettem egyet. És tudom, hogy ő is tudja hogy innentől kezdve már csak ilyen alkalom lesz.

Közelebb csúsztam hozzá, és átöleltem a derekát. Fejemet mellkasára hajtottam, de abban a pillanatban el is kaptam. Szíve őrült módjára dübörgött a mellkasában. Felnéztem rá, mire csak halványan elmosolyodott. Mosolya nekem is mosolyt csalt az arcomra. Az én mosolyom pedig nagyobbá tette az ő mosolyát.

- Szeretlek, Audrina. – suttogta, és hüvelykujjával végigsimított járomcsontomon, amibe beleremegtem. – És ígérem, hogy vigyázni fogok rád. – nézett mélyen a szemembe. 
- Szeretlek. – motyogtam, majd tarkójánál fogva magamhoz húztam, mire ő azonnal ajkaimra helyezte ajkait.

Nem éppen a legkényelmesebb volt a helyzet a hideg csempén ülve, beragasztott kézzel, kisírt szemmel, és még mindig remegve a félelemtől, de mégis úgy éreztem, ez a csók mindent begyógyít.

- Öhm…bocsi. – kopogtatott valaki az ajtón. A hangjából ítélve Ryan volt az. Justin fájdalmasan felnyögött, és kelletlenül elvált. – Scoo azt mondta, hogy mennetek kell. Chrisnek egy órája van már csak. 
- Oké. – sóhajtott fel, majd felállt, magával húzva engem.