|| Tizenkilencedik fejezet ||

Justin elmosolyodott, és rám nézett. Ajkamba haraptam, és a többieket néztem. Usher kíváncsian nézett ránk, Pattie csodálattal, Scooter érdeklődve, Kenny szimplán mosolyogva.

- Na, hajrá, öcsi! – nevetett Usher.

Justin morgott valamit, amit nem értettem, majd kezét arcomra simította, és maga felé fordított. Ajkait lágyan enyémekre nyomta. Ez a csók igazi kínzás volt. Éppen hogy elkezdődött, már be is fejeződött. Nagy nehezen elváltam, és hallottam Usher hangját, amint elnyom valami „húúú” félét.


- Mehetünk? – kérdezte Justin felspannolva. 
- Nyugi, öcsi. – nevetett Scooter, aztán elgondolkodott valamin. – Végülis, csak ennyit akartam mondani. 
- Nagyon szuper. – pattant fel Justin, majd megragadta a kezem, és a lépcső felé húzott. – Eltűntünk. – kiabálta hátra vigyorogva. 
- Csak óvatosan! – szólt utánunk Usher, hangjából ítélve szintén vigyorogva. 

Gyorsan felkapkodtuk a táskákat, csak a Jasmine-ét hagytuk ott. Felballagtunk Justin szobájába, ledobáltuk a cuccokat, én pedig egyenesen célba vettem az ágyat. Gyorsan ledobtam magam háttal, és megkönnyebbülve sóhajtottam fel. 

- Azt hittem nehezebb lesz elmondani nekik. 
- Ja… végül is…túléltük. – nevettem. 
- Nem úgy értettem. – mondta, és éreztem, ahogy besüpped mellettem az ágy. Kinyitottam a szemem, és egyből szembetaláltam magam barna szemeivel. Szó nélkül hajába túrtam, és lehúztam magamhoz. Hiányzott már. Hiányzott a csókja, az érintése, az ölelése. Nem is olyan egyszerű ez a „csakbarárokvagyunk” duma tettetése… 

- Még mindig nem hiszem el, hogy az enyém vagy. – suttogta mosolyogva. 
- Ezt inkább nekem kéne mondani. – simítottam végig puha arcán. Nyomott egy puszit a számra, majd felült, magával húzva engem. Éppen álltam volna fel az ágyról, amikor megragadta a derekam, és visszahúzott, egyenesen az ölébe.
- Hova igyekszünk? – mosolygott kajánul.
- Éppenséggel fürdeni indultam volna. – koppintottam orrára. 
- 6 óra van. – nézett rám értetlenül. 
- És? Már sötét van. – vontam vállat. 
- Tudod mit? – csillant fel a szeme. – Menj fürdeni. Van egy ötletem. – harapott ajkába, és elvigyorodott. 
- Ajaj… - néztem rá hunyorogva. – Mire készülsz te? – nevettem fel. 
- Uh, úgy nem jó. – gondolkodott el. – Előbb nekem kell menni fürdeni. Nem gond? – nézett rám könyörgően. 
- Nem, dehogy. – ráztam a fejem.

Justin szemszöge:

Adtam ajkaira még egy gyors puszit, majd elviharzottam a fürdőbe. Villámgyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy sötétszürke bokszert, és egy világosszürke feliratos pólót, majd elvégeztem esti teendőimet, kezdve a fogmosással.

Kivételesen negyed óra alatt végeztem mindennel. A szobám felé menet összefutottam anyával, aki kérdőn nézett rám korai fürdésem miatt. Röviden beavattam a tervembe, és már rohantam is a szobám felé. Drinem az ágyon hasalt, és a körmével szórakozott. Mikor észrevett felpillantott rám, elmosolyodott, majd felállt. Elé sétáltam, ledobtam a cuccomat az ágyra, és átkaroltam a derekát. Kezeivel átfonta nyakamat, és fejét vállamra hajtotta. Hosszú, hullámos, barna haját lesepertem nyakáról, és nyomtam rá egy hosszú puszit. Éreztem ajkaim alatt, ahogy egyre gyorsabban száguld a vér az ereiben, amin elmosolyodtam. Tarkómnál hajamba markolt, így felemeltem a fejem, ahogy ő is. Pár pillanat erejéig szemembe nézett, majd megéreztem puha ajkait. Azonnal visszacsókoltam. Nagyon szerettem volna már valamit, és erre ma este szerettem volna sort keríteni.

Elképesztő volt, ahogy csókolt. Érzékien, szenvedélyesen. Egyre többet, és többet akartam. Fájdalmas volt, mikor el kellett válnom. Túlságosan is… 

- Megyek fürdeni. – suttogta, és egy utolsó puszit adott alsó ajkamra. Bólintottam. 

Felkapta a cuccait, és már el is tűnt. 

Én pedig nekikezdtem az akciómnak. Leszaladtam a nappaliba, és elcsórtam anya színes mécseseit, valamint kerestem gyufát. Gyorsan visszamentem a szobába. A két éjjeliszekrényre tettem két-két mécsest, lila-citromsárga párosításban. A redőnyt nem kellett lehúzni, mivel már most koromsötétség volt. Beüzemeltem a laptopot, és összeválogattam pár lassú számot, majd beállítottam zenelejátszóra, de még nem indítottam el. Leültem az ágyamra, és vártam. A nagy semmittevés közepette eszembe jutott még egy dolog. Gyors léptekkel igyekeztem a konyha felé, ahol beleütköztem egy fekete haj lányba. 

- Ó, sajnálom, Jasmine. – kértem bocsánatot gyorsan.

- Nincs gond. Hova ilyen sietősen? – kérdezte, miközben a pult felé igyekeztem. 

- Teát csinálni. Tudod…éppen egy projekten dolgozom. – viccelődtem. 

- Beavatható vagyok? – ült fel a pultra. 

- Egy kis lazulás Drinnel… - nem akartam sokat elárulni. 

- Ahaaa… - húzta el a szót, majd elvigyorodott. 

- Nem. – ráztam meg a fejem, mert tudtam, mire gondol. – Ne is cukkolj ezzel, mert nem lennék képes rá. Egyrészt, mert még ahhoz nincs elég eszem… - mosolyogtam. – Másrészt pedig, mert biztos vagyok benne, hogy Drin sem akarja. És még én sem. Szóval téma lezárva. – szögeztem le, miközben megtöltöttem két poharat vízzel, és a mikróba tettem. 

- Nem kértem, hogy részletezd, de köszi. – mosolygott. 

- Csak mielőtt még kérdezősködnél… - magyaráztam. Aztán hosszas csönd állt be. A mikró pityegéssel jelezte, hogy kész van. 

- Tudod… hülyeség lenne már 17 évesen… 

- Jasmine, nekem eszemben sincs ilyet tenni. – fordultam felé a poharakkal a kezemben, kissé idegesen. Nem tudom miért feszengeti ezt a témát.

- Rendben. – emelte fel két kezét védekezésképpen. – Na, menj, majd én megcsinálom a teát. – ugrott le a pultról. – Hallottam, hogy fürdik. Nehogy ne légy a szobába, mikor kész lesz. – mondta aggódva. 

- Köszönöm, Jasmine. – hálálkodtam. 

- Jó szórakozást. – mondta. Éreztem, hogy szívből mondja, amiért nagyon hálás voltam. 

Elmosolyodtam, majd a szobám felé igyekeztem. A lépcső aljáról láttam, hogy Drin kijön a fürdőből, így kettesével kezdtem szedni a fokokat, de valami eszébe jutott, és visszafordult, így még időben beértem a szobába. A laptophoz rohantam, és elindítottam a zenelejátszót, és halkra vettem, hogy ne legyen több háttérzajnál. Gyorsan meggyújtottam a gyertyákat, és épp mikor az utolsóval végeztem, nyitódott az ajtó. Mindkettőnk reakciója érdekes volt…

Az én arcomra kiült a csalódottság, az ő arcára pedig a meglepődés. Én csalódott voltam, mivel a bő pólója volt rajta, pedig megígérte, hogy ma atlétát vesz, ő pedig meglepődött volt a látványtól. De aztán szinte egyszerre változtak ezek az érzelmek mosollyá. Az ajtóban állva csodálta a szobát, s még ilyen messziről is láttam csillogó szemét.

Mosolyogva dobta le a cuccát a bőröndjére, és felém igyekezett. 

- Justiiin. – motyogta, és az utolsó pár lépést futólépésben, kitárt karokkal tette meg, én pedig karjaim közé zártam, mikor ideért. Mosolyogva szorítottam magamhoz, és teljesen elkábultam illatától, ami megcsapott. – Te mi a fenét csináltál? – kérdezte nevetve, de furán nevetve. Remegett a hangja. És utána szipogott. 

- Ugye nem sírsz? – simogattam a hátát.

- Nem. – suttogta, majd elvált, és szemembe nézett. Még hogy nem sírt…Szeméből éppen akkor csordult ki egy könnycsepp, mikor rám nézett. Lehunyta szemét, majd kinyitotta, és ajkaimhoz hajolt. 

- Ne sírj. – suttogtam, és hüvelykujjammal végigsimítottam alsó ajkán, majd lágyan megcsókoltam.

Egyáltalán nem számítottam a reakciójára. Tarkómnál vadul hajamba túrt, és hevesen kezdett csókolni. Teljesen meghökkentem, de ’lelkesedése’ azonnal átragadt rám is. Derekára simítottam a kezem, és az ágy felé toltam. Kissé meginogtunk, mikor beleütköztünk, de sikerült megállítanom. Lassan hátraeresztettem, könyökömmel feje mellett megtámaszkodtam, másik kezemet arcára simítottam. Csókunk sosem volt még ennyire heves, teljesen új volt ez az egész. És ez vezetett ahhoz, hogy akaratomon kívül is megtettem, amivel még várni akartam. Nyelvemmel átfurakodtam az övéhez, és választ követeltem. Várni sem volt időm, azonnal megkaptam. Ezen elmosolyodtam, és belekezdtünk hosszú csókcsatánkba.

A szívem tombolt a mellkasomban, a gyomromat ellepték a pillangók, a végtagjaim pedig megállíthatatlanul remegtek. Hihetetlen, hogy milyen reakciókat tud kiváltani belőlem. Ismerős volt az érzés, már éreztem ilyet, de ennyire erősen még soha. Kirázott a hideg, ahányszor csak megérintett a nyelvével, ahányszor csak beletúrt hajamba, majd végigsimított nyakamon. Ám mindezt kénytelen voltam megszakítani, ha oxigénnel akartam megtölteni a tüdőm.

Így hát kénytelen-kelletlen elváltam, és ekkor jöttem csak rá, hogy mennyire nem volt levegőm. És ahogy hallottam, neki sem. Mindketten levegő után kapkodtunk, de egy centivel sem távolodtunk el egymástól. 

- Szeretlek. – suttogta, és végigsimított arcomon. Hirtelen óriásit dobbant a szívem. Borzasztóan jó volt hallani ezt az egyetlen szót. Most mondta ki először magától. Eddig mindig én mondtam először. Most pedig ő. Elöntött a melegség.

- Én is szeretlek. – suttogtam, és felső ajkára csúsztattam ajkaimat. Ez csak egy rövid csók volt, de elég ahhoz, hogy szívemet ne engedje lenyugodni. 

Ekkor kopogtak. Rögtön eszembe jutott, hogy ki lehet az.

- Egy pillanat. Megjött a küldemény. – mosolyogtam, mire kérdőn nézett rám. Gyorsan az ajtóhoz szaladtam, de mikor kinyitottam, nem állt ott senki. Csalódottan, és mindenekfelett értetlenül zártam be az ajtót, de hirtelen megragadta valami a figyelmem. A földön, az ajtó előtt volt lerakva egy tálca, rajta két pohár gőzölgő teával, egy apró üvegvázával, benne egy szál vörös rózsával, a vázának pedig egy citromsárga, négyzet alakú papír volt támasztva, amire egy smiley volt rajzolva. Elmosolyodtam, és felvettem a tálcát. Berúgtam az ajtót, és szerelmem felé indultam. Arcára meglepődés ült ki, majd tenyerét mosolygó szájára tapasztotta.

- Te jó ég, Justin. – szűrte kezén keresztül a szavakat. Mosolyogva leültem mellé, és óvatosan leraktam közénk a tálcát. 

- Nem vagy normális. – nevetett, és kezét ajkáról homlokára vezette. 

- A szerelem elveszi az eszed. – idéztem egy igaz mondást. 

Felnevetett édes hangján, megtekintést engedve ragyogó, hófehér, tökéletes fogaira.

- Válassz. – mutattam a két ugyanolyan pohárra. Elvette a felé közelebb esőt, majd a másikat a kezembe adta. Aztán kezébe fogta a kis sárga papírt, és visszamosolygott a mosolyjelre. Annyira édes volt… Megfújta a teáját, majd belekortyolt. Már felkészültem, hogy megkérdezze, ezt én csináltam-e, amikor szólásra nyitotta a száját.

- Finom. – mondta mosolyogva, és ismét beleivott teájába. 

- Örülök, ha ízlik. – simogattam meg az arcát. – Igazából félig…vagyis inkább háromnegyedét Jasmine csinálta. 

- De a te ötleted volt. – nézett rám mosolyogva, ami engem is mosolyra késztetett. 

- Azt ígérted, hogy ma az atlétában alszol, nem ebben a bő akármiben. – görbítettem le a szám. 

- Pólónak hívják. – javított ki mosolyogva. – Hideg van. – vont vállat. Válasz helyett csak széttártam a karom, mutatva, hogy lenne, aki felmelegítse, majd visszaeresztettem. 

- Holnap abban alszom. – ígérte, majd pólómnál fogva magához húzott, és megcsókolt.

Azért jobb, ha atlétában alszik, nem ebben a bő micsodában, mert ebben alig látszik az alkata. Pedig lenne mit mutogatnia, hiszen csodálatos a teste. És így nem látszik, én pedig nem tudok benne gyönyörködni…

- Ha már itt tartunk… - vált el. – Te miért nem alszol felső nélkül? – húzta fel egyik szemöldökét. 

- Az más. – haraptam ajkamba, hogy megállítsam a vigyorom. 

- Aha, mert csak neked lehet bámulni? – vágta be a durcit. 

- Én nem bámulok, csak csodálom a csodálatos…elképesztő…lenyűgöző… 

- Oké, oké, elég. – nevetett. 

- …szerelmemet. – fejeztem be mosolyogva, majd ajkaihoz hajoltam, és szenvedélyesen megcsókoltam, amit ugyanúgy viszonzott. Egy idő után ismét el kellett válnom a levegőhiányom miatt. 

- És ebben a bő izében nem látom a tökéletes alakod. – panaszkodtam.

- Ebben a bő izében nem látom a kockás hasad. – vágott vissza, és pólómba markolt, miközben tekintetét az enyémbe fúrta. Teljesen elvarázsolt gyönyörű, barna szemeivel. Egy pillanatig el is felejtettem, hol vagyok, aztán eszembe jutott, hogy mit akartam mondani. 

- Vegyük le mindketten. – ajánlottam. Ezzel csak én járnék jól… 

- Én leveszem a felsőm, te a gatyád. – vigyorgott. 

- Héé. Ez így nem fair. – nyöszörögtem. 

- Pedig pont így fair. És így még jól is járnék, mivel a melltartóm nem átlátszó… - vigyorgott.

- Ne már, még az is van rajtad? – duzzogtam. Mindketten tudtuk, hogy ez csak amolyan játék, hiszen ahogy Jasmine-nal is beszéltem, úgysem tennénk meg azt. Így nem is jelent semmit, hogy kin mi van. Na, jó, azért az nem mindegy, hogy simulós atléta, vagy bő póló…

- Csak nem alszom a barátommal melltartó nélkül… - forgatta meg a szemét. 

- Sajnos… - tettem halvány megjegyzést. Azért fiúból vagyok… 

- És mi lenne, ha átvennéd a pólót atlétára? – néztem rá olyan „bociéskiskutyaszemek”-kel, amivel általában elérem, amit akarok. 

- Holnap. – simította kezét a nyakamra. Hát ezt bebuktam…

Egy sóhajjal nyugtáztam elbukott sikerem, majd elvettem tőle a teát, és az enyémmel együtt ráraktam a tálcára, a tálcát pedig az éjjeliszekrényemre. A laptopomhoz sétáltam, és kikapcsoltam a zenét, majd az egész rendszert. Egy gyors pillantást vetettem még az órára, ami 19:34-et jelzett. Komolyan így elment volna az idő? Miután lezártam, az ágyhoz mentem és bemásztam az időközben betakarózott szerelmem mellé.

- Mit csináljunk? – kérdezte, és rám feküdt, egyik lába az enyéim közt volt, feje pedig vállamon. Felnézett rám, miközben egy puszit hagyott nyakamon, amitől végigbizsergett a testem. 

- Mit szólnál hozzá, ha felidéznénk az utóbbi hónapot? – csillogott fel a szemem. 

- Benne vagyok. – mosolygott. – Úgy is van egy kérdésem, aminek érdekelne a válasza. 

- Na hát akkor kezdjünk neki. – mosolyogtam, és egy apró puszit adtam homlokára. 

- Amikor megláttál az osztályterembe…mit éreztél? – tette fel a kérdést, és a gyertyák enyhe fénye elég világítás volt ahhoz, hogy lássam kíváncsiságtól csillogó szemét. Hogy mit éreztem? Rengeteg mindent éreztem. De féltem elmondani. De tudom, muszáj. Joga van tudni. 

Így hát belekezdtem…

Audrina szemszöge:

Lerítt róla, hogy vívódik. De nem tudtam miért. Két tippem volt. Az egyik, hogy nem akarja elmondani. A másik, hogy egyszerűen csak nem tudja, hogy kezdjen bele. De mielőtt még mondhattam volna valamit is, elkezdte.

- Tudod, egyáltalán nem számítottam rá, hogy ott leszel. – mosolygott. – Reggel nyűgösen felkeltem. Semmi kedvem nem volt az egészhez. Annyi iskolát megnéztünk már, egy hónapja folyamatosan azt csináltuk. Szóval úgy gondoltam, ez is csak egy nap lesz, amikor végig kell ülnöm egy fél napot, hallgatni a tanárok sok okosító szavát. – forgatta meg a szemét. 

- A nagy tanulási vágyad… - böktem meg játékosan az oldalát, mire csak elvigyorodott. 

- Aznap tényleg nem volt sok kedvem ehhez az egészhez, amin csodálkoztam is, hiszen szeretek ilyen programokban részt venni, mert ezzel inspirálni lehet az embereket. Na, de a lényegre visszatérve. Bár sok kedvem nem volt, mégis éreztem valami…különöset. Valamitől mintha izgatottabb lettem volna, mint általában szoktam.

Ismerős volt ez a mondat. Mintha már hallottam volna. Gondolataimba belemerülve kutattam elmémben, amikor hirtelen beugrott. 

„Magam sem tudom miért, de mintha izgatottabb lettem volna, mint általában szoktam.”

Ezt gondoltam én is aznap. Akárcsak ő, én is izgatottabb voltam. Megéreztük, hogy történni fog aznap valami. 

- Manóm… - simogatta az arcom. Hirtelen visszatértem a valóságba. 

- Én is éreztem. – suttogtam, és a takaró egy gyűrődését néztem. 

- Mit? – ráncolta a homlokát.

- Ezt az izgatottság izét. Én is úgy éreztem. Izgatottabb voltam, mint általában. – néztem fel rá. Arcán meglepődés futott át, ami nem sokkal később átváltott melegséggé. 

- Mindketten tudtuk, hogy az a nap más lesz, mint a többi. – mosolygott.

Szavai melegséggel öntöttek el. Közelebb akartam érezni magamhoz. Csak ennyit akartam. Érezni őt. Felültem, mire értetlenül nézett rám. Pólójába markoltam, és felhúztam, persze alkarjával ő is rásegített. Aztán előrefele másztam, amiből vette az adást, és hátracsúszott, egészen az ágy támlájáig. Elhelyezkedtem ölében, arcomat mellkasán pihentettem, ujjaimmal hasát tapogattam. Próbáltam kivenni kockáit.

- Befészkelted magad? – kérdezte komikus hangon. 

- Kiszállhatok, ha gondolod. 

- Semmi pénzért. – nyomott puszit a fejem búbjára, és szorosan átkarolt. Hirtelen mintha kiegészültem volna. Tényleg szükségem volt erre. 

- Folytasd. – kértem.

- Nos…ott tartottunk, hogy izgatott voltam. Miután elkészültünk, Kenny, Scooter és én a West Green High School-hoz voltunk rendelve. – említette iskolám nevét. – A parkolóig persze olyan voltam, mint egy felmosórongy, aztán próbáltam valami életkedvet az arcomra festeni. Nagy nehezen sikerült, és elindultunk megkeresni az igazgatóit. A recepciónál hamar megtudtuk, hogy merre van, így egyből odataláltunk. – hangja folyamatosan arról árulkodott, mintha elfojtaná a nevetését. Vagy csak beképzeltem? – Az igazgató hamar eldöntötte, hanyadikosokhoz megyünk. Azt mondta, látogassuk meg a „középosztályt”, azaz a másodikat. Azt is hamar eldöntötte, hogy a b osztály legyen, mivel ő olasz származású, így szeretné, ha az olasz csoportot látogatnánk meg. És soha jobban nem fogom áldani, hogy te a „középosztályban” voltál, és hogy az igazgatód olasz származású. Örökké hálás leszek neki tudatalatti segítségéért.

- Ebben egyetértek. – bólogattam. – De mondd, Justin…Most az emlékek ilyen viccesek, vagy mi van veled? – néztem fel arcába, és gyanúm nem volt alaptalan; szája mosolyra görbült. 

- Nem, csak az a helyzet, hogy…nagyon csikizel. – harapott ajkába, és hasán mászkáló kezemre simította a kezét. 

- Ó! – ennyi jött ki a számon. – Bocsi. – néztem fel rá édesen.

- Jaj, kicsim, ne nézz így rám. – nevetett, és egy hosszú puszit adott ajkamra. – Ezt nem gondoltam komolyan. – figyelmeztetett mikor elvált, amit csak egy vigyorral nyugtáztam. 

- Folytasd. – kértem újra, és visszahajtottam a fejem a mellkasára.

- Az igazgató a teremig vezetett minket, majd átadott a tanárnak. Kedves volt a tanár, de látszott rajta, hogy túlságosan is be akar vágódni. Illegette jobbra-balra magát, majd végre bevezetett a terembe. Igyekeztem a legkedvesebb mosolyomat elővenni, és magamat adni, mint mindig. Körbenéztem a terembe. Tele volt átlagos fiúkkal és lányokkal, ami tetszett. Szinte minden suliba volt fültágítós, piercinges emós, vagy éppen hat méteres szempillájú, túlsminkelt csaj. A ti osztályotokban még elég normális arcok voltak. Aztán leültünk, nem sokkal később pedig fel is kellett állom a bemutatkozáshoz. Bevallom, nem látom értelmét az ilyeneknek, hiszen úgysem tudom megjegyezni a neveket. Nekem elég annyi, hogy te lány vagy, te meg fiú, és punktum. – nevetett. – És amúgy sem jó a névmemóriám. Viszont egy névre mindig is emlékeztem, és mindig is emlékezni fogok. – hangjából mély tisztelet áradt. Egy rövid puszival köszöntem ezt meg neki. - De tudtam, a név tulajdonosát már örökre elvesztettem. – egyre csak halkult, és a végét már suttogta. Akaratlanul is jobban öleltem magamhoz, ő pedig szorosabban ölelte a derekam. Hirtelen kezdtek eszembe jutni az érzések, amiket akkor éreztem. A megdöbbenés, amikor megláttam, az értetlenség, amikor aközött vergődtem, hogy ki is ő valójában, a félelem, mikor rám került a sor, hogy bemutatkozzam, és mind-mind sorba. – Elkezdték mondani, hogy mi a nevük, én pedig automatikusan mosolyogva reagáltam. Pár csaj még flörtölni is próbált, sajnos több kevesebb sikerrel. – mosolygott. – Aztán Tylerhez értünk. Még most is emlékszem, hogy amint Tylerre néztem, egyből te ugrottál be. Biztos voltam benne, hogy egy csodálatos, elképesztő csajjá lettél, így ahányszor csak szembetaláltam magam egy helyes pasival, egyből az jutott eszembe, hogy lehet ő a te pasid. Akár Amerikában, akár a világ másik végén voltam. Tudtam, hogy lehetetlen, hogy Sydney-be élj, de... ez van. – kacagott fel. Én is elmosolyodtam, de egyben nem is értettem, hogy miért. Miért gondolt mindig rám, amikor meglátott egy helyes pasit? Fel sem kellett tennem a kérdést, már mondta is a választ, mintha csak a gondolataimban olvasott volna. – Azért, mert tudtam, te a legjobbat érdemled. Így hát a legjobb alatt a legjobb pasit is érteni kell.

- Megkaptam a legjobb pasit. – motyogtam mellkasába, majd felnéztem rá. Arcán hálás mosoly ült. Végigsimított arcomon, majd állam alá nyúlt, és közelebb vont magához. Úgy imádom, mikor magához húz. Ajkait felső ajkamra csúsztatta, és játszadozni kezdett vele. Majd komolyabbra váltott, és óvatosan ajkamba harapott. Hajába túrtam, és hozzásimultam. Nem ellenezte a dolgot, alulról hajamba túrt, majd kihúzta, és végigsimított nyakamon. Mielőtt még komolyabbra fordulhatott volna, elváltam tőle.

- Majd később. – motyogtam. Bólintott, majd adott egy puszit felső ajkamra, én pedig visszaültem eredeti testhelyzetembe, és ugyanúgy átkaroltuk egymást.

- Aztán te következtél… - suttogta. – Amikor felnéztél rám, szemedről rögtön eszembe jutottál. De nem akartam elhinni, hogy te vagy. Azt sem tudtam, mit higgyek. A testem két részre bomlott. Az egyik azt mondta: Igen, ez Drin! A másik viszont azt: Nem, ez nem ő! Az arányok pedig folyamatosan változtak. A „igen” az elején alig akart növekedni, így a „nem” jóval lekörözte, aztán amikor jobban megnéztelek, az arcformád, az ajkad, az orrod, a szemed, mind-mind rád emlékeztettek. Elkezdett nőni az „igen”. Alig vártam, hogy megmondd a neved. Nem akartam hagyni, hogy az „igen” túlszárnyalja a „nem”-et, amíg nem vagyok benne biztos, hogy te vagy. De végül kimondtad a neved. Még mindig emlékszem a hanglejtésedre, vékonyka hangodra, ami most már tudom, hogy csak az izgatottság miatt volt, mert nem olyan vékony a hangod. És mikor kimondtad a neved, mintha villámcsapás ért volna, az „igen” az egekbe szökött, a „nem” pedig porrá őrlődött. Hirtelen több millió érzés kavargott bennem. Kezdve a szégyennel. Legszívesebben elsüllyesztettem volna magam, annyira szégyelltem magam, de tekintetem nem tudtam rólad levenni. Még mindig nem tudom, hogy voltam képes a szemedbe nézni. – kacagott. 

- Én pedig még mindig nem tudom, hogy voltam képes tartani veled a kontaktust. – nevettem vele.

- De sikerült. – simított végig arcomon. – Éreztem még…megkönnyebbülést. Megkönnyebbültem, hogy olyan sok nélküled töltött idő után végre újra láthatlak. És így. Ilyen…nagyra nőve. – mosolygott. – Hogy végre már nem csak a kiskori arcodra emlékszek, hanem a mostanit is láthatom, ráadásul élőben. Aztán éreztem még akaratot. Akaratot, hogy azon nyomban odarohanjak hozzád, és térdepelve könyörögjek neked, hogy bocsáss meg. De előtte még magamhoz akartalak rántani, és addig ölelni, míg ki nem fogy a szusz belőlem. De nem tehettem meg. Nagyon…kínzó érzés volt.

Csendben hallgattam végig, ahogy elmondja, hogy miket érzett. Sokkoló volt. Bár párat ebből az érzésből leolvastam az arcáról, mégsem voltam képes mindet. És ezeket most megtudtam. Végre. 

- Kihagyhatom azt a részt, amikor a folyosón „beszélgettünk”? – nevetett a nem éppen megfelelő szóhasználaton, de ügyelt rá, hogy nehogy megbántson. 

- Semmi ellenvetésem. – helyeseltem. Nem akartam arra visszaemlékezni. – Borzasztóan viselkedtem. – mondtam ki hangosan a következő gondolatom.

- Igazad volt. 

- Korántsem. De már nem számít. – igyekeztem nem beengedni az emlékeket a fejembe. – Mit csináltál, mikor elmentél?

- Visszamentünk a lakókocsihoz, és folyamatosan rajtad gondolkodtam. Hogy most, hogy lehetne esélyem jóvátenni mindent, nem fog sikerülni. Mivel látni sem akarsz, és egyenesen irtózol tőlem. És nagyon fájt. De tudtam, hogy én vagyok a hibás. És akkor eldöntöttem, hogy nem érdekel, mit gondolsz, addig fogok harcolni, amíg meg nem bocsátasz, és újra a barátodnak nem tekintesz. De nem volt semmi nyom, amin elindulhattam volna. Hiszen akkor már hamarabb kerestelek volna, de mikor elváltunk, még nem volt se telefonunk, se msn-ünk, se twitterünk, se semmink. Így hálás voltam magamnak, hogy még ott elkértem Nicoltól a telefonszámod, valamint örök hálám legyen a szöszinek, még azt is megmondta, hogy hol laksz. Innentől pedig azt hiszem már minden érzésem világos… - sóhajtott fel. – Azért vicces, nem? – kuncogott.

- Mi is? – néztem fel rá, és kissé nehezen forgott az agyam a hirtelen jött sok információ miatt. 

- Először még utálsz, aztán kedvelsz, aztán megint utálsz, aztán szeretsz. Remélem a következő nem megint az utálat lesz. – nevetett, de nevetésében félelem is volt, hogy talán beigazolódhat a feltevése. 

- De ha utálat jön, akkor utána csak még erősebb kötelék lesz köztünk. Hiszen minden utálat után egyre csak jobban szerettelek. – mosolyogtam. – De mindenesetre biztosíthatlak, hogy utálat nélkül is egyre jobban szeretlek. Minden percben egyre jobban szeretlek. – suttogtam, és ajkaihoz hajoltam. 

- Ahogy én is. – motyogta, majd gondolkodás nélkül megcsókolt. 

Ez a csók olyan „nemérdekelmitörténtakkormertmostmárazenyémvagy” csók volt.

Ismét csak játékos csóknak indult, majd egyre hevesebbé vált. Lassan hátradöntött az ágyon, és felém mászott. Kezét nyakamról levezette egészen az oldalamig, majd éreztem, hogy ujjait belém fúrja, és forgatni kezdi, vagy nem is tudom mit csinált. Nem tudtam mire vélni, így elváltam.

- Most mit csinálsz? – érdeklődtem. 

- Öhm…csikolás akart lenni. – nevetett zavartan. 

- Nem említettem még, hogy nem vagyok csikis? – vigyorogtam.

- Rossz vagy. – dörmögte, és újra letámadta ajkaim. Kezét oldalamról egyre lentebb simította, és ahogy haladt, folyamatosan lassított. Várta, hogy mikor veszem el. Most gonoszkodjak, és vegyem el, vagy úgy gonoszkodjak, hogy megengedem, és legközelebb nem? Gyors átgondolás után a másodikat választottam, így hagytam, hogy végigsimítson fenekemen, majd combomon, aztán vissza. Belemosolyodott csókunkba, mire én beletúrtam hajába, és még közelebb húztam, ami már egyszerűen lehetetlennek bizonyult. Aztán hirtelen megálltam, és elhajoltam. Csalódottan nézett rám, és újra ajkaim után kapott, de elfordítottam a fejem.

- Most jöttem bele. – nyavalygott. 

- Aludjunk. – javasoltam, és ajkamba haraptam, hogy meg tudjam állni nevetés nélkül. 

- Audrina, nem mondod komolyan, hogy pont most akarsz aludni? – förmedt rám. 

- Pedig nagyon is. – koppintottam orrára, majd kezeimet arca két oldalára simítottam, és egy apró puszit adtam ajkára, de nem volt elég rövid idő ahhoz, hogy ne használja ki az alkalmat.

A pusziból ügyesen csókot faragott. Ennek még ellen tudtam volna állni nagy nehezen, de mikor nyelvével átfurakodott, akkor teljesen csődöt mondott az akcióm. Izmaim elernyedtek, testemet átjárta a remegés. Fogadni mertem volna, hogy azért mosolyodott bele csókunkba, mert megérezte. Mindig megérzi…

Elég hosszúra sikerült a csók, de egyikünk sem bánta. Még folytattuk volna, de már mindketten nehezen vettük a levegőt. Elvált, és szemembe nézett. Istenem, sosem fogom megérteni, hogy tud valaki így nézni… Olyan, mintha a nézésével a csontodig hatolna, és porrá zúzna mindent. Teljesen el lehet olvadni. 

Aztán kezével végigsimított nyakamon, kulcscsontomon, felkaromon, alkaromon, majd kezét tenyerembe csúsztatta, és ráfogott. Nyakamhoz hajolt, és ajkait rátapasztotta. Hosszú, édes puszikat lehelt bőrömre, amitől ismét kirázott a hideg. Aztán picit lehúzta a pólót a vállamon, és kulcscsontomon haladt végig.

- Kipróbálhatok valamit? – motyogta bőrömbe. 

- Az attól függ. – leheltem, és a fejem össze-vissza kavargott érintéseitől. 

Aztán nyakamhoz hajolt, és ajkait bőrömre tapasztotta. Fogai súrolták bőröm, majd éreztem, hogy szívni kezdi a nyakam. Sosem szívták még ki a nyakam. Fura érzés volt. De…jó.  Aztán felhajolt, és vigyorogva a szemembe nézett. 

- Fincsi. – nyalta meg az ajkát. 

- Dilis. – ütöttem vállba, és mosolyogva megforgattam a szemem. Adtam ajkára egy utolsó puszit, majd kicsit felemelkedtem, jelezve, hogy üljön fel. Készségesen felült, majd kihajtotta a takarót. 

- Gondolom aludni szeretnél. – mosolygott rám. - Aludhatunk. – bólintottam. Igazából annyira nem voltam álmos, inkább fáradt. Bebújtam a takaró alá, majd Justin elfújta a gyertyákat, és ő is bebújt.

- Nem gond, ugye? – állt meg a keze félúton, miközben ránk húzta a takarót. 

- Ne kérdezz ilyen hülyeségeket. – mormoltam, és mellkasába fúrtam az arcom. Gyengéden rázkódott alattam a teste a halk nevetéstől, majd csillapulni kezdett. 

- Jó éjt, Szépségem! – suttogta, és állam alá nyúlt. Felemelte a fejem, és egy puszit adott a homlokomra. 

- Szép álmokat… – hajoltam ajkaihoz, és cselesen alsó ajkába haraptam, majd adtam rá egy puszit. - …velem. – mosolyogtam, majd elhajoltam. 

- Még egy ilyet kérek. – suttogta, és még a sötétben is láttam, hogy csukott szemmel mosolyog. 

- Talán kapsz…majd holnap. – kuncogtam magamban, és az oldalamra feküdtem. 

Szó nélkül hagyott, majd az oldalára fordult, velem szembe. A sötétben alig láttam, mikor hajolt közelebb, már csak annyit éreztem, hogy ajkai az enyémen vannak. Sikerült összehoznia egy olyan szenvedélyes csókot, amitől kis híján elolvadtam. De sajnos mint mindennek, ennek is vége lett. 

- Álmodj velem! – suttogta, és derekamnál fogva magához húzott.

Mosolyogva hozzábújtam, és nyakába temettem az arcom. 

És mint már egyszer régen, most is egymás karjai közt aludtunk el…