|| Negyedik fejezet ||

Sziasztok! :) 

Hoztam új részt, nem bírtam ki, bocsánat, hogy ilyen kesőn de csak most tudtam, de ezt is telefonról.
Sokat szenvedtem vele úgyhogy sok komit kérek! Na jó, csak vicc volt, de azért remelélem komiztok. Nem tudom mikor hozom a kövit, meg próbálok sietni! Jah és bocsánat, hogy ez rövidebb lett, de mindjárt elalszok!:D A kövi hosszabb lesz!:)

Jó olvasást!

Kriszti S.

A hétvége gyorsabban elrepült, mint gondoltam volna, hogy el fog. Ennek csak örülni tudtam. Viszont hétfőn borzasztó nehéz volt felkelni, mert a tudat, hogy angoldolgozatunk lesz, csak még jobban lefárasztott. Igazából nem tanultam valami sokat rá, anélkül is egész jól megy. 

Fáradtan, lila francia bugyiban, és fekete atlétában (a szokásos alvós összeállításomban) lépkedtem le a lépcsőn, majd a konyhába vettem az irányt. Ahogy hallottam, már Lex is felkelt. Éppen nevetett valamin. A szememet dörzsölgetve léptem be a helyiségbe, s mikor felnéztem, a lélegzetem is elállt. 

Justin ült a bárszéken, amin a múltkor, körülötte pedig Lex, anya és apa.

 - Jó reggelt, kicsim. – mosolygott anya.

 Felhúzott szemöldökkel, csípőre tett kézzel álltam az ajtóban, miközben Justinnal szemeztem.

- Szia. – mosolygott Justin.
- Ja. Csá. – mormoltam, és a hűtő felé iramodtam, hogy gyorsan becserkésszek egy tál müzlit.
- Khm… - hallottam anya mérges hangját.

Megfordultam, kezemben a tejjel, és rémült arccal néztem rá, mint aki semmit nem csinált, majd ismét visszafordultam, és egy tálba töltöttem, majd visszaraktam a hűtőbe, s végül megtöltöttem müzlivel, majd leültem a legutolsó, szabad székre.

- Szóval újabban minden reggel ide fogsz járni? – kavargattam a müzlit.
- Audrina. – szólt rám ezúttal apa.
- Bocs. – préseltem össze a szám, de tekintetem továbbra is a tejen maradt.
- Pattie küldött….valamit. – hallottam anya hangját.
- Pattie? – kaptam fel a fejem.
– Mit? – gyorsan anya mellé léptem, és mögüle néztem, mit tartogat a kezében. - Egy fényképalbum. – a kezembe adta.
- Album? – ráncoltam a szemöldököm.
- Nézd meg. – mosolygott anya.

Justinra pillantottam, aki az albumról rám emelte tekintetét. Gyorsan elkaptam a szemem, és nagy sóhajtással, de rávettem magam, hogy megnézzem.

Óvatosan kinyitottam, és az első képen mi voltunk. Justin és én. Összeszorult a szívem. A kép az ő kertjükben készült. A csúszda tetején ültünk, s mögöttünk pont látszott a lemenő napfény. Justin kezében gitár volt, fél kézzel azt fogta, fél kézzel a derekam, én viszont mindkét kezemmel őt öleltem. Olyan 3 évesek lehettünk

Mielőtt továbbhajtottam volna, a képet nézve bementem a nappaliba. El akartam tűnni a többiek elől.

Leültem a fotelba, és tovább hajtottam. A bal oldalon én voltam. Be volt fonva a hajam, és a szoknyámat fogtam. Ez megmosolyogtatott. A jobb oldalon pedig Justin. Félénken mosolygott, ajkába harapva. Ezen még jobban elmosolyodtam.

Megint lapoztam. Az egyik képen a csúszda tetején állok, Justin pedig alul, és felém nyújtja a kezét, mintha megmentene. A másik képen pedig a kert közepén állunk, és Justin épp az ölében pörgetett. Ezen látvány igen csak megvigyorogtatott.

- Te jó ég. – suttogtam, és ajkamba haraptam, hogy elfojtsam a vigyorom. Aztán lapoztam megint. Az már a mi kertünkben készült. És idősebbek is voltunk. Olyan 5 évesek. Ismét voltak gitáros képek, és ismét voltak olyan képek, amik mosolyt csaltak az arcomra. Igazából mindegyik kép mosolyt csalt az arcomra.

Pár lapozás után olyan 6-7 évesen voltunk lefényképezve. Itt már voltak olyanok is, amikor ki voltam rúzsozva például. Vicces volt.

Aztán jöttek azok, amik olyan 8-9 évesen készülhettek. Nagyot nevettem, amikor megláttam azt, amikor a fejem búbján volt összefogva a hajam, vagy amikor Justin elég érdekes arckifejezést vágott.

És az utolsó kép… azon egyáltalán nem nevettem. Sőt! Hirtelen a sírás környékezett. Az utolsó stradfordi napomon készült, mielőtt elmentünk volna. És még akkor is mosolyogtam, bár pontosan tudom milyen fájdalmat éreztem.

Az utcán készült, pontosan a két ház között. Mindkettőnek látszott a kerítése. Mi pedig ott álltunk az úton, én kisruhában, és ő is kicsípte magát, csak hogy méltóképpen „ünnepeljük meg” a távozásunk.

Én a kamerába néztem, de egyik kezemmel átöleltem, a másikkal pedig arcát fogtam. Ő pedig… …egyik kezével a derekamat fogta, másikkal a felkaromat, és egy puszit adott az arcomra. Sokáig eltűnődtem a képen.

Hirtelen nagyon megijedtem, mikor egy vízcsepp hullott a képre. Aztán rá kellett jönnöm, hogy az a tulajdon könnycseppem volt.

Gyorsan felálltam, és a konyha felé siettem, miközben mindannyian engem néztek. Gyorsan megtöröltem a szemem és leraktam eléjük az albumot, majd rohanva a lépcső felé indultam. Ugyanilyen lendülettel mentem be a szobámba, és figyelemelterelésképpen a gardróbom elé álltam.

Gyorsan választottam ruhát, nem akartam rajta sokat gondolkodni. Végül a reggeli teendőim elvégzése után felvettem a fehér, egyszerű pólómat, rá egy kék inget, és egy sima csőfarmert. Egy hosszú nyakláncot dobtam magamra, és egy kék fülbevalót. Kihúztam a szemem és átfutottam a szempilláimon. A hajamba egy kék, vastag hajpántot raktam. A telefonom beraktam a zsebembe, bevettem egy rágót, felkaptam a táskám, és lelépdeltem a lépcsőn.

A konyha előtt elhaladva a szemem sarkából láttam, hogy Justin még itt van, ami nagy megkönnyebbülés volt.

Felvettem a fehér Converse cipőmet, mint tegnap.

- Anya, kérhetek pénzt? – kiabáltam be a konyhába.
- Mire? – szólt vissza.
- Kajára. – megnéztem magam a tükörben, majd bementem a konyhába.

A pénz már az asztalon volt.

- Köszi. – raktam zsebre.
- Ki fog esni. Rakd a pénztárcádba. – aggodalmaskodott.
- Vigyázok.
- Tessék. – nyomott a kezembe egy csokit is.
- Köszi. – vontam vállat.
- Csinos vagy. – hallottam Justin hangját. Rá kaptam a tekintetem.
- Köszi. – mondtam ismét, és mint mindig, próbáltam semleges arckifejezést ölteni magamra, de egyre jobban nehezemre esett, hogy titkoljam az örömöm, akárhányszor hozzám szól, vagy csak rám néz. – Lex?
- Vagyok. – lépett mellém elkészülve.
- Mehetünk?
- Sétáltok? – kérdezte apa.
- Aha.
- Én elvihetlek titeket. – ajánlotta Justin. - Szerintem nem…
- Jó ötlet. – vágott közbe Lex.
- Sétálunk. – néztem rá. – De azért kösz. – bólintottam Justinnak, mire elmosolyodott. Ahogy azt legutolsó mondatom is alátámasztja, úgy döntöttem, kedves…azaz, próbálok kedves lenni Justinhoz. Tegnap jutottam erre az eredményre. Oké, reggel még nem éppen voltam csúcsformában, de azért meg lehet érteni, hogy kicsit meglepődtem, amiért korán reggel a konyhában találom…

~

 3-ra értem haza, mert Lex-re vártam, de közbe kiderült, hogy 4-ig van szakköre, és úgy döntöttem, nem várom meg. A suli olyan 15 percre van tőlünk, szóval simán hazasétáltam.

Fél hatra megtanultam, utána pedig leültem olvasni. Az ablakot választottam színhelyül, így nem kellett lámpa, valamint jó volt hallgatni a zuhogó esőt. Igen, már zuhogott. Az olvasással könnyen elütöttem másfél órát, így 7-kor letelepedtem a gépem elé.

Egész hétvégén nem gépeztem, így várható volt, hogy lesz egy pár értesítésem Facebok-on, és így is lett. Csupáncsak 87 volt. De ebből 20, ha volt normális. A legtöbbje csak ilyen hülye bejelölős. Gyorsan visszalikeolgattam, és az értelmesebbekhez kommenteztem is, majd úgy döntöttem, elég volt a Facebook-ból. Következett a Twitter.

Nem történt rajta semmi érdekes, kaptam 6 új követőt, abból hármat vissza is követtem.

Aztán hirtelen eszembe jutott valami. Soha nem gondoltam még erre, és hirtelen elég…fura ötletnek tűnt.

Bepötyögtem a Twitter keresőjébe, hogy @justinbieber. Rögtön ki is adta. Habozni kezdtem, hogy rákattintsak-e. De végülis mi lesz abból, ha rákattintok? Semmi.

Villámgyorsan töltött be az oldal. Több, mint 10 millió követője van? Na ne már. Ha jól tudom, Lady Gagának 11 millió felett van, szóval lehet ő a második legjobban követett személy? De durva…

Aztán elkezdtem nézegetni a tweetjeit. Rengeteg volt, amibe leírja, hogy szereti a belieberjeit, és hogy nagyon hálás nekik. Sok fant RT-ezett, ami alátámasztja, hogy tényleg hálás nekik, és szereti őket. Ez tényleg nagyon szép dolog. Nem minden sztár ír ilyen sok köszönetet… Ez tetszett.

Aztán rábukkantam valami @studiomama nevezetű felhasználóra. Justin írt neki még pár nappal ezelőtt. Kíváncsi voltam ki az, bár volt egy sejtésem. És bejött a sejtésem.

Amikor betöltött az oldal, ott volt Pattie Mallette neve, és mellette a fehér kis pipa. Szinte gondolkodás nélkül kattintottam rá a Follow gombra.

Ekkor megcsörrent a telefonom. Annyira megijedtem, hogy belerúgtam a asztalomba.
 - Fenébe. – átkoztam halkan az asztalt, miközben sajgó lábbal az éjjeliszekrényemhez ugráltam. A szám ismeretlen volt, de mintha már láttam volna egyszer. - Igen? – szóltam bele.
- Én vagyok, Drin. – hangja vidám, ám félénk volt. Rögtön felismertem.
- Mit szeretnél? – próbáltam udvarias, ám tartózkodó hangnemet megütni.
- Unatkozok, szóval arra gondoltam…talán…átmehetnék. – hangja még félénkebb volt.
- Ami azt illeti, éppen elfoglalt vagyok. – nem akartam egyből igent mondani.
- Tényleg? Ó, sajnálom.

Jaj, ne már. Miért nem mondod azt, hogy „tudom, hogy nem vagy elfoglalt”. Jaj, én ezt nem így gondoltam. Azt hittem nem fogja annyiba hagyni.
- Itt vagy?
- Ja, persze… - eszméltem.
- Akkor mindegy. Sajnálom, hogy zavartalak. Jó éjt!

És mielőtt válaszolhattam volna, már le is rakta. Tétlenül, szomorúan álltam az ágyam mellett.

- Ilyen barmot a világon nem láttam még. – szidtam magam, és idegesen ledobtam magam az ágyra.

Másnap különösen kipihenten keltem. Mosolyogva szálltam ki az ágyból, és köntös nélkül ugráltam le a konyhába.

- Sziasztok. – köszöntem, majd mindkettejük arcára egy-egy puszit adtam.
- Vidámnak látszol. – jegyezte meg anya.
- Az is vagyok.
-Mi történt? – faggatott apa.
- Nem tudom. Csak jól keltem. – vontam vállat. – Nem vagyok éhes, köszi anya. – mondtam, mert láttam, hogy éppen valami kaját fáradozik.
- Akkor meg se csinálom. – állította meg a kezét, mert éppen a vajat kezdte kenni.
- Majd én megeszem. Éhes vagyok. – vigyorgott apa.
- Elmentem. – suhant el a konyha előtt Lex.
- Alexis! – kiabáltam utána meglepődötten. „Visszatolatott”.
- Igen?
- Nem vársz meg?
- Bocsi, találkozunk a haverokkal. – mondta megszeppenve.
- Király. – dörmögtem, és unottan leszálltam a székről. – Kutyagolhatok egyedül.
- Elvihetlek. – ajánlotta apa, de látszott rajta, hogy remélte, hogy nemet mondok.
- Köszi, megoldom.

Negyed óra múlva teljesen elkészültem. Egy azúrkék hosszított felső, egy fekete nadrág, egy fekete boleró, fekete hosszú nyaklánc és fülbevaló, végül egy fekete bokacsizma került rám.

- Sziasztok! – köszöntem anyáéknak, majd kiléptem az ajtón, karomra rakva a fekete bőrdzsekimmel. Az ajtó elé leraktam a táskám, és felvettem a dzsekit, majd visszaraktam karomra a szürkés bőrtáskám, ami nem iskolatáska, de csak ez ment a ruhámhoz.

A kapu felé haladva észrevettem, hogy egy fekete kocsi áll közvetlenül a kapubejáró előtt. Hirtelen megtorpantam. Mit keres ez a bazinagy fekete izé a házunk előtt? Aztán letekerődött az ablak.

- Megengeded, hogy ma én vigyelek suliba? – hajolt át Justin, és szeméről levette a napszemüveget. Mosolyogva figyelte, hogy milyen bambán állok a kapuban. Egy nagy erejű szél söpört végig, amitől kirázott a hideg.
- De csak meg fázok. – találtam hirtelen jó kifogást.

Fel kellene hagynom most már a kifogások keresgetésével, és úgy válaszolni, ahogy szívem szerint szeretnék. Kiszállt a kocsiból, én pedig kiléptem a kapun.

Mire beügyetlenkedtem a kaput, ő már megkerülte a kocsit is.
- Jó reggelt. – mosolygott. Én is elmosolyodtam.

Még egy ilyen szomorkás hangulatú, színtelen reggelen, amikor végre jól kelek, és még akkor is elrontják a hangulatom, ő mégis meg tud mosolyogtatni.