|| Tizenkettedik fejezet ||

- Hé. – kapaszkodtam meg alkarjában. Az ajtó felé néztem, és Lex volt az.
- Justin?! – tágult ki a szeme. – Justin?! – nevette el magát.
- Óóó, Audrina. Most nézd meg. Leégetsz mindenki előtt. – dörmögte majd lerakott.
- Ti meg mi az istent csináltok? Megszakítottam valamit? – cibálta le nevetve Justin fejéről a bugyimat. – Te, ember. – bökte meg Justint. – Hogy vetted le a bugyiját, ha még a nadrágja rajta van? – vihogott.
- Add ide. – kapta ki Lex kezéből, majd az ágyról is felvette a szett maradék részét, és berakta a szekrényembe.
- Most mi van? – néztem rá vigyorogva. – Csak azt ne mondd, hogy szétszedtem a hajad.
- Visszakapod ezt még, Audrina McCourtney. – fenyegetett a mutatóujjával.

Lexszel egyszerre nevettünk fel, majd mikor sikerült lenyugodnunk, folytattuk a pakolást.

*** 

Másnap kissé félve ébredtem fel. Féltem a búcsúzától. Fura módon fél 8-kor már kipihenten sétálgattam körbe-körbe a szobámban. Itt hagyom, és ki tudja mikor látom újra. Hiányozni fog. Hiányozni fog a saját ágyam puhasága, a saját környezetem, a saját fürdőszobám, és minden. Egy pillanatra megálltam a szoba közepén, és körbepásztáztam. Minden szögből jól láttam. És most jöttem csak rá igazán, hogy mennyire fájna itt hagyni mindezt. Itt hagyni végleg. Nem tudnám. 

És ma mégis itt hagyom ezt a los angeles-i házat, ahol leéltem életem „Justin-mentes” korszakát. Bár ehhez a házhoz kötnek a Justin nélküli emlékek, borzalmas érzés itt hagyni. De most visszamegyek oda, ahol minden kezdődött. És ezért megéri. Kopogtatásra lettem figyelmes. 

- Gyere! – kiáltottam halkan. Lex dugta be a fejét. 
- Zavarok? 
- Nem, dehogy. Gyere. – intettem a fejemmel. – Hogyhogy már fent vagy?
- Ezt én is kérdezhetném. – mosolygott. – De igazából azért jöttem…mert… - kereste a szavakat, de nem igazán találta. Arca ráncba futott, majd egy hirtelen mozdulattal megölelt. – Hiányozni fogsz, Audrina. – motyogta szipogva. – Sosem váltunk még el ilyen hosszú időre. – hangja remegett.

Lehunytam a szemem, és szorosan öleltem magamhoz. Igaza van. Sosem volt olyan, hogy egy hétnél több időre távol legyünk egymástól. És most emiatt bűntudatom támadt. Itt hagyom, csak azért, hogy Justinnal legyek.

- Audry… - suttogta. – Minden oké? – vált el. 
- Persze. – bólintottam, de nem tudtam mosolyogni. Lehajtottam a fejem. 
- Mi a baj? – rogyasztotta be a lábát, hogy alulról rám tudjon nézni. 
- Nincs semmi. – tagadtam erősen. 
- Meggondoltad magad? Nem akarsz menni? – hangja együttérző volt. 
- Dehogynem. – emeltem fel a fejem, mire rendesen felállt. 
- Akkor? Tudom, hogy van valami. – nézett rám aggodalmaskodva. 
- Itt hagylak. – suttogtam. – Itt hagyom a testvéremet a legjobb barátom miatt. – ismét lehajtottam a fejem, hogy ne vegye észre a szemembe gyűlt könnyeket.
- Ugyan már, Audry. 14, lassan 15 éve ismersz. És 15 éve folyamatosan velem vagy. Egy évet kibírunk. Tudom, hogy mennyire szereted őt. – ölelt át újra.
- Köszönöm. – motyogtam, és nyakába fúrtam az arcom. Mélyet szippantottam illatából, hogy akármilyen hosszú időre is megyek, minél tisztábban emlékezzek rá.
- Ezt neked hoztam. Vidd magaddal, ha gondolod. – hajolt el, és elém tartott egy képet.
- De ez a tiéd. – töröltem le a könnyeim. A képen Anya, Apa, Lex és én voltunk. Tavaly készült, így szüleim ugyanolyanok maradtak, Lex és én pedig csak nagyon keveset változtunk.
- Így emlékezni fogsz mindannyiunkra. Bármikor előveheted. Skype-on nem mindig tudunk beszélni. Szóval ha szeretnél emlékezni ránk, itt lesz. – mosolygott könnyes szemekkel.
- Nagyon szeretlek, Lex. – öleltem át újra, jó szorosan.
- Én is szeretlek. – motyogta. Elhajoltam.
- Ezt pedig nagyon köszönöm. – vettem el tőle a képet. Válaszul csak elmosolyodott.
- Kicsim… - nyitott be anya. Amint meglátta könnyes arcunk, szomorúan elmosolyodott. – Másfél óra múlva itt lesznek. Scooter hívott. Hogy ne ébresszenek fel téged… - magyarázta.
- Persze. – bólintottam. – Akkor…készülök. – vettem nagy levegőt.
- Magadra hagylak. – nézett rám Lex, majd anyával az oldalán kiment.

Nem gondoltam, hogy ennyire fájni fog, ha el kell hagynom őket.

~ Még meggondolhatod magad, Audrina! Amíg nem késő.

Fontolóba hagytam ezt a lehetőséget, amíg készülni indultam. Reggeli teendőim után felvettem az ágyamra kikészített szettet. Fehérnemű, fekete csőnadrág, barna hosszított atléta, és egy fekete kardigán. Pár fekete nyaklánc, karkötő, és egy fekete csillagfülbevaló után felvettem a fekete bokacsizmám. Átakasztottam magamon a fekete kistáskám, amibe a legeslegfontosabb dolgok kerülnek, mint például telefon, rágó, zsepi, pénz, mp4 és a kép.

Fél óra múlva kész is lettem, már csak a smink hiányzott. Semmi nagy különlegesség, kivételesen csakis szempillaspirált használtam. Pici parfümmel fejeztem be a készülődésemet, majd lementem. A nappalit átszelve köszöntem apának, majd a konyhába érve anyának.

- Izgulsz? – mosolygott, és megkente a pirítóst.
- Picit. – mutattam a hüvelyk-és mutatóujjammal pár millit.
- Annál egy kicsit többet, jól gondolom?
- Igen. – sóhajtottam megadóan. Anya mindent észrevesz…
- Még meggondolhatod magad. – bíztatott.
- Nem. Menni akarok. – bólintottam magabiztosan. Mialatt készülődtem, minden szögből fontolóra vettem a lehetőségeimet, és végül ezt találtam a legjobbnak. Megyek. Kész. Eldöntöttem.
- Jó étvágyat. – rakta le a pultra a pirítóst, majd leültem, és enni kezdtem. - Azért majd hívsz, ugye? – ült le velem szembe.
- Azért egy évig csak nem hanyagollak titeket… - nevettem.
- Sokszor hívj. – lépett be apa, és ő is leült velem szembe.
- Természetesen. – bólintottam, majd csendben elfogyasztottam a pirítóst.

Még egyszer leellenőriztem mindent, hogy meg van-e. Aztán elidőztem a szobám csodálásában. Ismét gondolatok százai futottak át agyamon, és egyet sem tudtam teljes egészében elkapni. A telefonom pityegésére lettem figyelmes. Beállítottam háromnegyed 10-re, hogy tudjak rendesen felkészülni a búcsúzkodásra. És hogy legyen elég időm…

Lassan az ajtómhoz sétáltam, hogy minél több időt tudjak még itt tölteni.

- Apa! – kiáltottam, majd visszazártam az ajtót. Nem sokkal később hallottam, hogy trappol felfele, majd benyit. – Levinnéd a bőröndöket? – néztem rá esdekelve.
- Persze. – mosolygott. Majd megragadta a legnagyobbat, és a kézitáskámat is.
- A táskát viszem én. – kaptam utána.
- Elbírom. – nevetett.

Akárcsak Lex illatát, apa nevetését is mélyen a szívembe zártam.
Levittünk mindent, majd családom előtt állva végignéztem rajtuk, és igyekeztem minél többet megjegyezni belőlük.

- Figyeljetek.. – sóhajtottam. – Nem gond, ha nem csinálunk nagy búcsúzkodást? Nem akarok vörös szemmel utazni. Meg nem is sok értelme van. Fogjátok fel egy hosszú vakációnak, rendben? – mosolyogtam.
- Rendben. – bólintott anya mosolyogva. – Hiányozni fogsz, kislányom! – lépett elém, és szorosan megölelt. - Te is nekem! – suttogtam, és az ő illatából is mélyet szippantottam.
- Nekem is hiányozni fogsz, kicsim! – ölelt át mindkettőnket apa.
- Nekem is. Nagyon. - És nekem is. – állt be közénk Lex.
- Szivi. – nevettem, és szorosan öleltem őt is. Könnyezni kezdett a szemem, de tartottam magam, és nem engedtem utat a sírásnak. Csak egy kis könnyezés.
- Szeretlek titeket. – suttogtam. Nem akartak rezegni a hangszálaim.
- Mi is. – mondták egyszerre, mire felnevettünk.
- Felmehetek még egy pillanatra? – hajoltam el.
- Persze. – törölte le anya a könnyeit.

Én is letöröltem, majd gyors léptekben felszaladtam az emeletre. Beléptem a szobámba, és még egyszer, alaposan körbepásztáztam. Majd a fürdőszobámat is. Aztán egy utolsó pillantást vetettem az ágyamra, a laptopomra, a szekrényeimre. Remegett a szívem, de amikor belegondoltam, hogy miért hagyom mindezt itt, hirtelen könnyebb lett.

Aztán a küszöbre léptem, és megmarkoltam a kilincset. Az utolsó pillantásaim a szobámra, mielőtt elmegyek. Nagyon nehéz volt megmozdulnom. De meg kellett. Hátraléptem, magammal húzva az ajtót. Majd lenyomtam a kilincset, bezárva ezzel a szobámat, melyben itt hagyom a titkaim, és az életem annak a részét, melyben Justin nem játszik szerepet.

Bezártam egy fejezetet az életemben. Azért zártam be, hogy egy újat kezdjek egy olyan személy életében, aki a fejezetemből hiányzott. És ezért megérte.

- Audry. – hallottam Lex hangját.
- Megyek már. – szóltam vissza, majd elengedtem a kilincset, és lementem.

A bőröndök már nem voltak a nappaliban. Mindenki az ajtón kívül állt. Meggyorsítottam lépteim, miközben az egész házat még egyszer, utoljára végignéztem.

- Megjöttem. – léptem ki, miközben felvettem a sálat, majd a kabátot.
- Szia. – mosolygott a lépcső aljáról Justin. Kivételesen most nem a szeme volt az első dolog, ami megragadta a figyelmem. Hanem a sapija. A Next to you-s sapi volt rajta.
- Szia. – lépdeltem le, és megöleltem. – Jó a sapid. – mosolyogtam.
- Vedd fel te is. – nyomta a kezembe a fekete sapimat.
- Hogy kerül hozzád? – néztem fel rá, miközben a hajamra igazítottam a sapkát. Mosolyogva vállat vont.
- Indulnunk kell. – lépett mellénk Kenny. – Szia, Audrina. – mosolygott.
- Szia, Kenny. – öleltem meg. Tisztára mint egy nagymackó.
- Akkor ahogy megbeszéltük. Csak vakáció. – fordultam családom felé. – Nagyon fogtok hiányozni. Szeretlek titeket. – öleltem meg egyesével mindhármukat, és két-két óriási puszit adtam arcukra.
- Vigyázz magadra. – mosolygott könnyes szemekkel anya.
- Jó legyél. – mondta apa, akinek szintén nedves volt a szeme.
- Ott lesz a kép. – mosolygott Lex, és éppen lefolyt arcáról egy könnycsepp.
- Köszönöm. – mondtam mind hármójuknak, és letöröltem az egymást követő könnyeim. Pedig nem akartam sírni. De mit is gondolhattam…
- Sziasztok. – ölelte meg Justin is őket, és puszit is adott nekik. – Nagyon örülök, hogy megint találkoztunk.
- Mi is nagyon örülünk. Add át üdvözletünket Pattie-nek is. – kérte anya. – És vigyázz magadra, Justin! – ölelte meg újra anya.
- Csak óvatosan a lányokkal. – próbálta Lex kicsit oldani a sok szomorúságot, majd ő is megölelte Justint még egyszer.
- Vigyázol Audrinra? – kérdezte apa halkan, aggódva, de meghallottam.
- Ez a legtermészetesebb dolog, Pete. – válaszolt Justin szintúgy halkan.
- Akkor hát… - sóhajtott anya. – Itt az idő. – mosolygott.

Justin mellém állt, és egymás mellett bandukoltunk ki a kapun, be a kocsiba. Családom a kapuból nézte a történéseket.

- A bőröndjeim megvannak? – fordultam Justin felé, mikor beültünk.
- Igen. És itt a kézitáskád. – tette az ölembe.
- Köszönöm. – mondtam, majd még egy utolsót integettem Anyának, Apának, és Lexnek, mielőtt bezárult volna a kocsi.
- Meggondoltad magad jól? – fordult felém.
- Igen. – bólintottam magabiztosan.
- Akkor indulhatunk, Kenny. – kiáltott Justin előre.

***

- Már csak pár másodperc. – vigyorgott mellettem Justin.
- Aha… - nyeltem nagyot, és idegesen vártam, hogy a repülő kerekei leérjenek New York repterére. És amint ezt gondoltam, hirtelen apró puffanással leértünk. Fellélegeztem. – Túléltem. – hajtottam hátra a fejem, és kifújtam a benntartott levegőm.
- Ez király volt. – fészkelődött mellettem Justin.
- Mármint melyik része? – nevettem erőtlenül.
- Nyugi, itt vagyunk, túléltük. Nem evett meg a cápika. Ja, várj. Nem is repültünk át tengert. – nevetett.
- Csupáncsak átrepültük Amerikát. Mi is az?
- Csatold az öved. – emlékeztetett. – Nyomás New York. – pattant fel.
- Ennyire hiperaktívnak se láttam még. – dörmögtem.
- Kenny, leveszed a táskám? Meg a Drinét. Meg mindenkiét. – vigyorgott.
Én is felálltam, és Justin mellé álltam. – Egyébként hallottam. – vigyorgott rám.
- Örülök neki. – forgattam meg a szemem.
- Hé, csajszi, New Yorkban vagyunk! – bökött meg. – Valami mosoly féle, vagy akármi?
- Még kicsit kavarog a gyomrom, bocsi. Köszi, Kenny! – vettem el a táskát a kezéből.

Aztán nagy nehezen lejutottunk a repülőről, és megszereztük a csomagjainkat is. Ezután egy hosszú folyosón végigmentünk.

- Várjatok! – torpant meg Scooter. – Justin, adj egy szemüveget Audrinnak. – utasította.
- Öhm… - vette le a táskáját a hátáról, és kutakodni kezdett benne. – Fekete, lila, vagy…fekete? – nevetett. - Fekete. Pilótaszemcsi? – reménykedtem.
- Hát ha azt akarsz… - nézett fel rám bájosan, majd nevetve a kezembe nyomta. - Köszi. – vettem fel. – Na milyen? – fordultam felé.
- Tökéletes. – adott puszit az arcomra.
- Ha átlépjük azt az ajtót… - karolta át Kenny Justin vállát. – Azt az üveget ott. Látod? Ami itt van pár méte…
- Látom. – forgatta meg a szemét, mire Kenny elvigyorodott.
- Onnantól próbáljátok meg mellőzni az érintkezést, oké?
- Persze. – vont vállat Justin, majd vigyorogva elindult.
- Nagyon fel van spannolva. – néztem Kennyre, aki nevetve bólogatott.

Amikor kiléptünk a reptéri aulába, hirtelen hunyorítanom kellett. Még a szemüvegen keresztül is bántotta a szemem a rengeteg fényképező vakuja. Gyorsan elbújtam Kenny mögé.

- Erről nem volt szó. – suttogtam.
- Gyere. – fogta meg a derekam, és húzott magával, mert egyszer csak rajongók jelentek meg pár centire tőlem, szerencsére szalaggal elkerítve. Az aulát pásztáztam valami kiút keresése miatt, amikor egy feltűnő szempár megragadta a figyelmem.

Pattie!

- Ott van Pattie! – majdhogynem felkiáltottam, de sikerült megállnom, amikor eszembe jutott, hogy minden centiméteren fotósok nyüzsögnek.

Kenny nem válaszolt, csak húzott tovább. Gondolom neki nem olyan nagy szám, hogy látja Pattie-t…

Jobbra-balra vergődtünk, a felkarom pedig már bizseregni kezdett Kenny szorításától. Szerencsére már nem voltunk messze attól a bizonyos személytől. Justin bátran gyalogolt előttünk, szinte lassúfutásban kellett utána mennünk, annyira sietett.

Mikor már csak pár méterre voltunk Pattie-től, ő bement egy ajtóval elzárt terembe, és megtartotta nekünk az ajtót. Justin azonnal berohant, és Pattie nyakába vetette magát. Lassacskán beértünk mi is, Kenny pedig a fotósokkal bajlódva, de végül bezárta az ajtót.

Pattie nem vett észre, mert Justin akkora volt, hogy nem látott át a válla felett.

- Anya, van egy meglepetésem. – vált el Justin végül, és elállt Pattie elől, így egyenesen szembetaláltam magam vele. Levettem a szemüvegem, és mosolyogva néztem szemébe.

Arcán hirtelen megannyi érzelem futott át. Először meglepődés, majd csodálat, aztán öröm, és megkönnyebbülés, majd egyszerűen csak elmosolyodott.

- Kicsim! – suttogta, és széttárta karjait.
- Szia, Pattie! – mosolyogtam, és pár lépéssel átszelve a köztünk lévő távolságot megöleltem. – Annyira hiányoztál! – szorítottam magamhoz. Nálam is kisebb volt, és vékony alkata törékenyen veszett el karjaim között.

- Nekem is, kincsem, nekem is! – szorongatott össze-vissza, majd szipogni kezdett.
- Ne sírj, Pattie. – dörzsölgettem a hátát, bár tagadni sem tudtam, hogy az én szemembe is könnyek gyűltek.
- Ez meglepetés a javából. – vált el nevetve, és letörölte könnyeit. – Miért nem mondtad, hogy hozod magaddal? – nézett vádlón fiára.
- Meglepetésnek szántam. – vigyorgott.
- Örülök, hogy újra látlak. – nézett rám Pattie mosolyogva. – Te jó ég, mennyit változtál! – borzadt el, és végignézett rajtam. – Tiszta nő lettél. – állapította meg.
- Te viszont semmit. – ráztam nevetve a fejem. Ő is felnevetett.
- Megjött a limó! – kiáltott az ablakban állva Scooter.
- Gyertek, hölgyeim! – állt közénk vigyorogva Justin, és mindkettőnket átkarolva az ajtó felé indult. – Végre itt áll mellettem az a két személy, akik a legfontosabbak az életemben. – suttogta. Pattievel egyszerre néztünk rá, ő pedig csak mosolyogva nézett maga elé. Elmosolyodtam, majd kiléptünk az épületből, ahol egy hosszú limuzin parkolt.