|| Tizedik fejezet ||

- Tudod, hogy én is mennék. – simogatta az arcom. – De az esetek többségében nem is érdeklik őket, hogy én mit akarok. – vont vállat.
- Tudod mit..? – mosolyogtam, és lábujjhegyre állva füléhez hajoltam. – Majd én vigyázok rád. – suttogtam, majd ajkamba harapva elhajoltam. Elvigyorodott.
- Megyek. – harapott ő is ajkába.
- Biztos? – reménykedtem. Felsóhajtott.
- Ne csillogtasd így a szemed, mert így sokkal nehezebb lesz nemet mondanom, ha azt kellesz. – mosolygott szomorúan, majd magához húzott.
- Utálom, hogy híres vagy. – motyogtam, és szorosan öleltem magamhoz.
- Végre valaki, aki lány, és ilyet mondd. – simogatta a hátam. Elhajoltam.
- Miért?
- Mindegy. – húzott vissza magához, és arcát nyakamba fúrta.

A hét maradék része hamar eltelt. Bár 6.-a csütörtökre esett, Nicol nem akart sokat késni, ezért már rögtön péntek estére szervezte a bulit. Justinnak még péntek délelőtt is kétséges volt, hogy jön-e, bár amikor szívszaggatva panaszkodtam Nicolnak, ő egyáltalán nem látszott letörtnek, mintha tudna valamit, ám ezt erősen tagadta.


Már harmadjára próbálom Justint hívni, de nem veszi fel. Én pedig nem tudom, hogy most akkor jön, vagy nem. A hó pedig – Nicol legnagyobb örömére – tegnap megérkezett, azóta pedig meg sem áll a szállingózásban. Idegesen készülődtem, miközben még egyszer megpróbáltam hívni, de nem vette fel. 

- Justin! – nyavalyogtam, és ledobtam a telefont az ágyra, majd beviharzottam a fürdőbe. Még egyszer megigazítottam a begöndörített hajam, majd oldalt feltűztem pár tincset. Az egész alakos tükörben leellenőriztem az öltözékem, ami egy fekete harisnyából, egy farmer rövidnadrágból, és egy fekete pólóból állt, valamint a pólóra egy farmer mellényt vettem, ami a mellem aljáig ért. Kiegészítőként egy fekete, köldökig érő nyakláncot vettem fel, és egy pici masnit tűztem a hajamba. Kislányos, mégis szexi összeállítás volt. Ehhez pedig egy fekete bokacsizmát választottam. 

Miközben a szemceruzával és a szempillaspirállal bajlódtam, azon gondolkoztam, hogy miért nem veszi fel Justin. És ha történt vele valami? És még azt sem tudom, hogy jön-e vagy nem, bár eléggé valószínű, hogy nem… Csak azt nem tudom, hogy miért nem hívott fel. Végül egy kis barackos szájfénnyel, és a kedvenc parfümömmel zártam az összeállításom. Egy fekete kistáskába belepakoltam a szükséges dolgokat, mint a zsepi, szájfény, szempillaspirál, rágó, és mielőtt a telefont is beleraktam volna, megnéztem, hogy van-e hívásom Justintól, de hiába reménykedtem. Bevallom, egy kicsit megsértett. 

Még csak 6 óra volt, és máris koromsötét volt az ég. A buli 7-től lesz, de én segítek még Nicolnak. Az igazat megvallva, nem igazán vártam. Gondolom megint eljátsszuk az unalmas felelsz vagy merszet, amiben sorozatra fogom dobálni a zálogokat, mert nem vagyok képes lesmárolni akárkit… Erről jutott eszembe, gyorsan felvettem még két fekete karkötőt, valamint egy fekete fülbevalót. Aztán lementem a konyhába.

- Elmentem, anya. – mondtam unottan. 
- Justin is megy? 
- Nem hiszem. – vontam vállat. 
- Azért legalább kicsit több kedvet, ha szabad kérnem. Ne így menj oda. – nevetett. 
- Persze. – mutató ujjammal felfelé görbítettem a szám sarkát. – Jó? 
- Látom nem sok kedved van menni. 
- Most valahogy nem. – húztam el a szám. – Na mindegy. Szia, anya. – adtam neki óvatosan egy puszit. 
- Vigyázz magadra. – aggodalmaskodott.
- Persze. – bólintottam, majd felvettem a sálam, és a fekete bőrdzsekim, valamint egy olyan sapit, mint ami Justin Next 2 you klipjében van, csak feketébe. Beleestem ebbe a sapiba.

Aztán házkulcs a táskába, és már indultam is. Ahhoz képest, hogy most már hivatalosan is tél volt, és esett a hó, egyáltalán nem volt hideg. 

Nicol szűk negyed órára lakik tőlem, de alig mentem pár percet, szemem sarkából láttam, hogy egy kocsi lépést tart velem. Azt is meg tudtam állítani, hogy fekete, és Justin Rover-jére hasonlít. Hirtelen elöntött a reménykedés, hogy talán mégis ő az, de direkt nem néztem oda, csak mentem tovább. Lefordultam az egyik utcán, ami teljes egészében kihalt volt. A kocsi pedig még mindig jött utánam. Majdnem elmosolyodtam, de sikerült megállnom. Az utca felénél járhattam, amikor leállt a motor, és ajtócsapódásra lettem figyelmes. Még mindig nem néztem hátra. Ha Justin az, akkor jót szórakozok vele, ha meg nem ő, akkor jobb, ha tudomást sem veszek róla. Az ajtócsapódást halk léptek követték, majd valaki hátulról átkarolta a derekam.

- Hova ilyen sietősen, édes? – suttogta, és egy puszit adott az arcomra, majd elém lépett, és elmosolyodott. 
- Említette neked valaki valamikor, hogy Mikulás buli? – motyogtam. 
- Aha, valami Audrina. Asszem az volt a neve. – nézett fel az égre, mintha gondolkodna. 
- Jöttél közölni, hogy bocs, de nem jössz? – húztam fel az egyik szemöldököm. 
- Sajnálom. – nézett hirtelen rám, és ajkába harapott. – Tudom, hogy hívtál, de Scoo elvette a telómat. – forgatta meg a szemét. 
- El fogok késni. – kerültem ki, és elindultam, de ismét megállított, és maga felé fordított. 
- Figyelj, Drin. – suttogta, és arca ismét vészesen közel volt az enyémhez. – Sajnálom. Tényleg. Nagyon, nagyon sajnálom. 
- Oké, elég lesz a sajnálatból, tudom, hogy nem jössz, de akkor engedj el, mert nekem már ott kéne lennem. – ajkait néztem, mert nem mertem a szemébe nézni. Ha belenézek a szemébe, akkor megint csak az lesz, hogy azt sem tudom, ki vagyok. 
- Ki mondta, hogy nem megyek? – suttogta.

Annyira szép volt ez a pillanat. Havazott, a lámpa fénye megvilágította tökéletes arcát, semmi zaj körülöttünk, átölelt, és ez éppen elég volt ahhoz, hogy sikerüljön neki újra elérnie, hogy elgyengüljek. 

- Hát…te. – nyögtem ki a választ. 
- Egy szóval sem említettem. Én csak bocsánatot kértem, amiért nem hívtalak vissza. – simított végig arcomon. 
- Akkor…jössz? – mosolyogtam. Hirtelen jobb kedvem lett. 
- Ha áll még a meghívás. – megvillantotta féloldalas mosolyát, ami csak még jobban elkápráztatott. – És mellesleg egy fuvaros sem ártana. – harapott ajkába, hogy elfojtsa vigyorát. 
- Rendben. – bólintottam, és a kocsi felé iramodtam. Gyorsan bepattantam az anyósülésre, nem sokkal később pedig ő is bent ült.
- Haragszol még? – nézett rám, miután gázt adott. 
- Még nem tudom. – nem néztem felé, mert akkor rögtön kicsúszott volna a számon egy nem. 
- Sajnálom. Tudom, hogy szemét voltam. 

Tiltakozni akartam, de azzal csak rontottam volna a helyzetemen, mert előbb-utóbb az lett volna a vége, hogy belenézek a szemébe, és innen már nem is kell tovább regélnem a következményeket…. 

- Innen merre? – kérdezte halkan. 
- Jobbra, aztán a harmadik utcán balra, ott pedig a második ház. 

Pár perc múlva leállt a motor, és éreztem, hogy rám szegezi a tekintetét. 

- Akkor…jössz? – tettem fel újra ezt a kérdést. 
- Csak ha akarod, hogy egy ilyen szemét tökfejjel jelenj meg. – hangja fájdalomtól volt eltorzulva. Na tessék, Audrina. Ezt jól megcsináltad. 
- Justin… - néztem rá. – Nem…vagyis…én… - dadogtam. Mikor belekezdtem volna egy mondatba, eszembe jutott egy következő. – Oké. Én sajnálom. Nem…nem akartalak…megbántani. – hajtottam le a fejem. 

Nem is válaszolt, csak kiszállt a kocsiból, megkerülte, majd kinyitotta az ajtómat. Megragadta a kezem, kihúzott, és magához szorított. Semmi ellenvetésem nem volt ez ellen, készségesen öleltem át, és ujjaimat átfuttattam haján. Még sosem csináltam ezt, és elmondhatatlan érzés volt, ahogy selymes haja csiklandozza az ujjaim. 

- Felejtsük el, jó? – suttogtam.
- Jó. – bólintott aprót. – Köszönöm. – puszilt bele a hajamba. – Jaj, elnézést. – hajolt el. – Nem rontottam el. – magyarázkodott, és visszaigazította a tincset. 
- Semmi baja nem lett. – vontam vállat mosolyogva. 
- Csodálatos vagy. – nézett a szemembe gyönyörű, csillogó szemeivel. 
- Köszönöm. – álltam tekintetét, de éreztem, hogy pirulok. Elmosolyodott, ami alátámasztotta feltételezésem. 
- Jól áll neked ez a sapi. 
- Köszönöm. – ismételtem mosolyogva.
- Na nem mintha lenne valami, ami ne állna jól. – lassan közelebb hajolt, és egy puszit adott arcomra. 
- Azért ennyire ne túlozz. – nevettem. 
- Majd elcsórom a stábtól a Next 2 U-s sapimat, mert ha jól látom, az ugyanolyan, mint ez, és majd együtt divatolunk. – kacsintott rám.
- Hát ti meg mit csináltok idekint? – hallottam Nicol hangját, mire kikukucskáltam Justin mögül, aki éppen megfordult. 
- Szia. – integettem ajkamba harapva. – Semmit. – vontam vállat, majd megfogtam Justin kezét, és elindultam, magam után húzva. 
- Oké, azt hiszem minden készen áll. – csapta össze Nicol a kezét. – Köszi a segítséget, srácok. – nézett ránk hálálkodva. 
- Természetes. – mosolyogtam. Ekkor hallottam, amint leparkol egy kocsi.
- Tuti ide jöttek. – ugrándozott Nicol. – Jaj, remélem jó lesz. – ismételgette megint ezt az egy mondatot, amit mióta itt vagyunk már vagy ötvenszer elmondott. – Öhm…megyek kinyitom. – ugrándozott a kapu felé. 
- Még jó, hogy nadrágban van. A szoknya alól már biztos kint lenne a feneke. – nevettem halkan. 
- Azt mondod? Akkor ráveszem, hogy vegyen fel szoknyát. – vigyorgott mellettem Justin. 
- Igen? Szóval így állunk? Lányokat kukkolunk? Na szép. – fordultam el tőle. -
 Persze. Nem tudtad? – kezdte el lehúzni a kabátom cipzárját. – Most is azt csinálom. – harapott ajkába. 
- Ó, te. – ütöttem a kezére, és visszahúztam a cipzárt. 
- Sziasztok. – jöttek be a többiek vigyorogva, és mindenkinek tömve volt a keze. 
- Te jó ég! Csapatostól nyomjátok? – nevettem, majd a lányoknak 3, a fiúknak 2 puszit adtam. Justin a fiúkkal csak kezet fogott, a lányok persze letapizták, és a kelleténél több puszit kapott szegény. 
- Várj, itt maradt egy pici rúzs. – töröltem meg az arcát. – Hogy is fejezzem ki....? Nagyon…szexi voltál így. – vigyorogtam. 
- Ne röhögj. – húzta fel az orrát. 
- Mindjárt kapsz a másik oldalra tőlem, és majd akkor húzd fel az orrod. – gúnyolódtam. Ekkor hangos kiáltásokat hallottam. 
- Még egy csapat. – vigyorgott Nicol. 
- Audry! – kiáltotta valaki a nevem, mire megfordultam. Nick volt az. – Hányan leszünk?
- 13. – mosolyogtam. 
- Veletek együtt? – nézett rám, majd Justinra, majd megint rám. 
- És Nicollal együtt. Már csak Tyler, Amanda, Loren, Jesse és Aaron hiányzik. 
- Tyler, gyere már. – hallottam Amanda hangját. 
- Azt hiszem ők azok. – nevetett Jessie.
- Sziasztok. – jelentek meg a ház sarkánál a többiek, Tyler az élen, aki éppen a csákójából rázta ki a havat. 
- Sziasztok. – köszöntünk kórusba, majd mindenki megkapta a puszikat, és kézfogásokat. 
Tyler és Justin kissé rizikósan ment, legalábbis az én szememben, de egyébként semmi gond nem volt. Még Amanda is kedves volt hozzám. 
- Na, gyerekek… - szólalt meg Nicol, mire mindenki elcsendesedett. – Én, mint házigazda… - nevetett. – …örülök, hogy eljöttetek. Gondoltam, csinálok egy bulit így Mikulás alkalmából. – vigyorgott. – Remélem jól fogjátok érezni magatokat. Ja! És… - felém fordult. Vagyis… Justin felé, aki mögöttem állt. – Már csak azért is nem mindennapi ez a buli, mert egy olyan személy van köztünk, aki az egész világot meghódította. 
- Nee, Nicol. – nevetett zavartan Justin. 
- Na most miért? – vigyorgott Nicol. – Még nem találkoztatok vele mindannyian, csak pár ember. De gondolom nem kell bemutatni. – nevetett. 
- Nem hinném. – rázta a fejét nevetve Loren, és kacéran Justinra mosolygott. Óh, király… 
- Nicol, a pezsgőt rakjuk hűtőbe, vagy elég hideg? – állt fel Aaron, és két pezsgővel igyekezett Nicol felé, aminek Nicol leellenőrizte a hőmérsékletét. 
- Elég hideg. Nehogy megfájduljon a torkotok. – vigyorgott. 
- Öhm..Nicol…van hifid? – kérdezte Steven. – Hoztam pár CD-t. – mutatott fel egy kupacnyit.
- Párat… - nevetem. 
- Legyen választék. – vont vállat vigyorogva. 
- Lökj be egyet. Ott van. – mutatott Nicol a hifire.

Pár perc múlva felcsendültek a jobbnál jobb számok, és mindenki elkezdett feloldódni. Nicol igazán szép hellyé varázsolta a kertet. Egy teraszos részen voltunk, ami gerendákkal volt fedve, és a gerendák közti résen látni lehetett az eget annak ellenére, hogy száraz futónövény lepte el őket, a növényeken pedig hó pihent. Kis lámpások voltak itt-ott felakasztva, piros, sárga és lila színekkel elárasztva a teraszt. A világításban a korláthoz erősített fáklyák nyújtottak segítséget. Középen egy asztal volt megterítve műanyag tányérokkal és poharakkal, körülötte padok, az asztal két végén pedig egy-egy szék. Az egyik széken Nicol ült, a másikon Jesse. A bal oldali padon én ültem közvetlen Nicol mellett, mellettem Justin. Justin mellé beférkőzte magát Loren - amit meg kell jegyezzek egyáltalán nem néztem jó szemmel - Loren mellett Amanda, végül Steven. Velem szemben Tyler ült – ennek is roppantul örültem – mellette Jason, majd Flora, Nick, Aaron, végül Jesse mellett Jessie.

- Egyetek nyugodtan, amit csak kértek. – mondta normál hangerőben Nicol, mert a zenét nem vettük túlságosan hangosra. – Az ott sós, az ropi… - mutogatott Nicol. – Ezt én csináltam. – mutatott az egyik sütire... – Azt anya. - ..majd a másikra. – Inni mit kértek? Fanta, Cola, Pepsi, Cappy, Narancslé? – mutogatott végig, mire mindenki egyszerre mondta be, amit kér. – Oké, menjünk sorba. – nevetett. – Audry? 
- Cappy. – mondtam, majd Nicol kitöltötte, és elém rakta. 
- Justin?
- Jó lesz nekem is a Cappy, köszi. – mosolygott, majd Nicol elé is rakott egy pohárral. 
- Loren? 
- Pepsi. 

Majd miután mindenki elmondta, mit kér, Nicol pedig készségesen töltött, mindenki evett valamit. 

- Táncolunk? – vetette fel az ötletet Jessie. 
- Jó ötlet. – helyeselt Jesse. Ahogy láttam, Jessie és Jesse kicsit kezdett összemelegedni. 
- Versenyre? – csillant fel Steven szeme. 
- Ó, nem köszi. – nevettem. – Mi nem nyomjuk profi szinten. 
- Én sem profin. Még. – nevetett. 
- Táncolsz? – kérdezte Justin. 
- Aha. 4 éve. – mondta Steven. 
- Jó vagy? – harapott ajkába Justin. 
- Mit szólnál egy versenyhez. Kiderülhetne, hogy milyen vagyok. – vigyorgott. 
- Benne vagyok. – vont vállat vigyorogva. 
- Biztos meggondoltad ezt jól? Steven nagyon jól nyomja. – próbáltam lebeszélni, miközben felállt. Rám nézett, elvigyorodott, majd megsimogatta az arcom, és intett Stevennek.
- Kabát le. – vigyorgott Steven, mire Justin levette a kabátot, és lerakta a padra mellém. – Melyik szám legyen? 
- Fer lenne, ha a Somebody to Love-ra táncolnánk? – vigyorgott Justin. 
- Ohhóó, hát hogyne. – nevetett. – Jobbat tudok. Mit szólnál a Good girls, bad guys-hoz? 
- Nem hallottam még, de felőlem. – vont vállat. Steven a hifihez sétált, és megkereste a számot. 

Amint felcsendült, szinte kirázott a hideg. Az a tipikus hip-hop-os zene, amiért nem rajongok túlságosan. Vagyis maga a zene jó, meg a hip-hop-ot is szeretem, de nem tudnám egynél többször meghallgatni. 

- Mehet, hapsikám? – vigyorgott Steven, és állóhelyből vágott valami szaltóféleséget, amit én cigánykeréknek nyugtáztam. Mit ne mondjak, nem nagyon vagyok benne a táncba. Imádom táncolni, de csak a sajátos módomon. 
- Mehet. – lépett Steven elé Justin, és kissé vicces volt a helyzet, amikor Stevennek fel kellett néznie Justinra. Aztán Justin hátralépett pár lépést, és ő is állóhelyből vágott egy hátra szaltót. Ennek még én is tudom a nevét.

  És ez így ment tovább, ameddig csak vége nem lett a zenének. Ugráltak, szaltóztak, különféle tánclépéseket vágtak, én meg csak néztem ki a fejemből, és azon csodálkoztam, hogy mennyire profi táncosok. Aztán a zene elhalkult, ők pedig kissé izzadtan, vigyorogva fogtak kezet.

- Én itt fagyoskodok, ti meg izzadtok? – kérdeztem kétségbeesetten. Időközben kissé hidegebb lett, mint amennyit én el tudok viselni. 
- Fázol? – nézett rám aggódva Justin. 
- Túlélem. – nyugtattam meg. 
- Várj. Vedd le a kabátod. – lépett mellém, miközben elkezdte cipzárazni a pulcsiját. 
- Hülye vagy? Meg fogsz fázni. – felpattantam, és visszacipzáraztam. 
- Drin. Vedd le. – utasított, és a kabátomra bökött. 
- Inkább vedd fel te, oké? – nyomtam a kezébe az ő kabátját, ami még mindig a padon pihent, majd leültem. 
- Ha beteg leszel, ugye tudod, hogy én leszek a hibás? – szinte suttogta, miközben leült mellém. 
- Ha beteg leszel, ugye tudod, hogy én? – vágtam vissza. – Ráadásul ha én megbetegszem, senkit nem érdekel. Ha meg te, akkor az egész világ zene nélkül marad. – vigyorogtam győzedelmesen.
- Senkit…. – morogta. 
Oldalba böktem, majd nem foglalkoztam tovább vele. Felnéztem a többiekre, és ismét csak azt vettem észre, hogy mindenki minket bámul. – Öhm…bocsi. – mosolyogtam félénken. 

Igazából sosem veszem észre, ha bámulnak, amikor vele vagyok. Olyan, mintha egy kis buborékba lennénk, amiből mi nem láthatunk ki, de minket láthatnak. 

- Semmi baj. Jó dráma volt. – vigyorgott Steven, aki időközben helyet foglalt. – Egyébként meg….jól táncolsz, haver. – vigyorgott Justinra. 
- Köszi. Te se vagy semmi. – nevetett Justin. 
- Mi lenne, ha hűsítésként felbontanánk a pezsgőt? – vetette fel az ötletet Aaron. 
- Benne vagyok. – mondta Nick nevetve.
- Ki vállalkozik arra, hogy felbontja? – mutatta fel Nicol nevetve a pezsgőt. 
- Add, majd én. – vette el Tyler. – Drin, vigyázz, nehogy arra repüljön a kupak. – nevetett. 
- Oké. – mosolyogtam, bár legszívesebben villámokat szórtam volna Tyler felé. 

Hogy lehet ennyire pofátlan, hogy még mindig Drinnek szólít? Oldalról valaki megbökött, és amint kiderült, Justin. Felnéztem rá, ő pedig kérdőn nézett rám. Észrevétlenül vállat vontam, majd elhúztam a szám. Lehunyta a szemét, majd mély levegőt vett, és elfordult. Szegénykém, nem nagyon bírja Tylert. Megsimogattam a combját, nyugtatásképpen, de nem nézett fel rám. Kifújtam a benntartott levegőmet, majd felnéztem a többiekre. Jason – aki Justinnal szembe ült – kérdőn nézett rám, mire kérdőn én is felhúztam az egyik szemöldököm. Állával észrevétlenül Justinra bökött. Megráztam a fejem, majd halkan felsóhajtottam. 

- Loren, kérsz? – kérdezte Tyler.
- Persze. – vigyorgott, Tyler pedig töltött neki. 
- Justin? 
- Köszi. – tartotta felé a poharát. 
- Te kérsz, Drin? – kérdezte tőlem. Bólintottam, és felé tartottam a poharam. 
- Nem haragudnátok meg, ha kimennék a mosdóba? – állt fel Justin. 
- Dehogy. Várj, megyek megmutatom. – állt fel Nicol, de vállánál fogva visszaültettem, miközben felálltam. 
- Majd én megyek. – mondtam, és Justin mellett elhaladva megragadtam a kezét, és a hátsó bejárat felé húztam. 

Mikor bezártam az ajtót, és csupáncsak a koromsötétséget láttam, nyugtáztam, hogy Nicol szülei nincsenek itthon. Hiszen még csak fél 9 lehetett, biztos nem alszanak. 

- Nem bírom, Drin. – suttogta, és nekidőlt háttal a falnak. – És itt még csak nem is javíthatom ki, mert csak nekem lenne ciki.
- Nyugi, semmi baj. – léptem elé. – Tudod, hogy csak te hívsz Drinnek. Nem érdekel, hogy ő mit mond, oké? – próbáltam nyugtatni. 
- Nem, nem csak én hívlak. Ő is így hív. Pedig csakis én hívhatlak így. – még suttogó hangjából is kihallottam a fájdalmat. 
- Majd beszélek vele, jó? – karoltam át a derekát, és fejemet mellkasára hajtottam. – Így nagyon jó. – suttogtam mosolyogva. – Meleg, és kényelmes. 
- Miért nem vetted el a pulcsim? – simogatta a hátam. 
- Le voltál izzadva. Pulcsi nélkül tuti megfáztál volna.
- Van kabátom. – mondta, és sejtésem szerint megforgatta a szemét. Kezét derekamra simította. 
- Megnyugodtál már? – néztem fel rá. 
- Azt mondanám, nem, mert akkor még itt maradhatnánk, de menjünk. – sóhajtott. 
Ezen elmosolyodtam. Jobb kezem arcára simítottam, és egy puszit adtam arcára, majd kezem lesimítottam kézfejéig, ráfogtam, és kihúztam a házból. 
- Elnézést. – lépdeltünk le a lépcsőn, majd a helyünkre mentünk, és leültünk. 
Tyler kérdőn nézett ránk. Megforgattam a szemem. Még ő kíváncsi arra, hogy mi történt? 
- Akkor koccintsunk. – állt fel Nicol a pezsgőjével. Mindenki megfogta a sajátját, és mindenkivel koccintott. – Igyunk egymásra. – nevetett, majd belekortyolt a sajátjába. 
- Én rád iszok. – suttogta Justin halkan a fülembe. Elmosolyodtam. Aztán ajkamba kellett harapnom, hogy a mosoly ne alakuljon vigyorrá.

Lassacskán mindenki eljutott a pezsgő feléig, amikor Nicol ismét megszólalt. 

- Steven, van lassú zenéd? 
- Akad. – nevetett. 
- Mit szólnátok egy kis lassúzáshoz? – vigyorgott Nicol. 
- De páratlanul vagyunk. – szólt közbe Tyler. 
- Majd aki kimarad, az levált valakit. – vont vállat barátnőm. 
- Felőlem rendben. – mondta Jesse, majd utána több ember is. 
Steven berakott egy lassú számot, ami nem igazán lassúzáshoz való volt. 
- Szerintem nem ide illő ez a zene. Justin, nem énekelnél te? – vigyorgott Nick. 
- Nem énekeltem be. – húzta el a száját. – De ha nektek úgyis jó, akkor persze. 
- Nekünk jó. – vigyorgott Amanda. 
- Jessie, lenne kedved táncolni? – mosolygott Jesse. Ezután mindenki felkért valakit. Justin rám nézett. 
- Lenne kedved? – vette elő féloldalas mosolyát, amitől kissé akadozva sikerült levegőhöz jutnom. 
- Igen. – suttogtam, mert nem jött ki hangosabban szó a torkomon.

Felállt, majd magával húzott engem is. Mindenki elfoglalta a helyét. Átkarolta a derekam, én pedig a nyakát. A szemembe nézett, és elmosolyodott. Éneklésre nyitotta a száját. Egy tengerparti ház teraszán álltunk. Mindent hó fedett, minket pedig az oszlopok által tartott tető védett. Pici volt a terasz, de elég nagy ahhoz, hogy táncolni lehessen rajta. A sarokban álló egyetlenegy fáklya halovány fénye adott megvilágítást gyönyörű arcára, amelyen apró mosoly ült. 

- Még sosem lassúztam. – suttogtam. 
- Azért vagyok itt. – mosolygott. 

Aztán nagy levegőt vett, és éneklésre nyitotta a száját…

When I close my eyes, I see me and you at the prom, We’ve both been waiting so long for this day to come,Now that it’s here, let’s make it special. I can’t deny, there’s so many thoughts in my mind, The DJ’s playing my favourite song, ain’t no chaperons, This could be the night of your dream. Only if you give, give the first dance to me, Girl, I promise I’ll be gentle, I know we gotta do it slowly. Only if you give, give the first dance to me, I’m gonna cherish every moment, Cause it only happens once, once in a lifetime. I couldn’t ask for more, We’re rockin’ back and forth, Under the disco ball, We’re the only ones ont he floor.I can’t deny, there’s so many thoughts in my mind, The DJ’ playing my favorite song, Now we’re all alone, here’s the opportunities. Only if you give, give the first dance to me, Girl, I promise I’ll be gentle, I know we gotta do it slowly. If you give, give the first dance to me, I’m gonna cherish every moment, Cause it only happens once, once in a lifetime.

Ekkor közelebb lépett, és pimaszul elmosolyodott.

Everybody says that we look cute together, Let’s make this a night the two of us remember. No teachers around to see us dancin’ close, I’m tellin’ you, our parents will never know. Before the lights go up and the music turns off, Now’s the perfect time for me to taste your lipgloss. Your glass slipper’s in my hand right here, We’ll make it before the clock strikes nine.

Itt megállt. Nem folytatta. Végigsimított arcomon, és elmosolyodott. A szél meglibbentette a hajam, amitől kirázott a hideg. 

- Fázol. – suttogta mosolyogva. 
- Nem. – tiltakoztam, bár nem tudtam tagadni az igazat. Aztán magához húzott, így már nem láttam szemét, amiből minden érzelmet ki tudtam olvasni. Nyakába temettem az arcom. 
- Ez volt az első táncunk. – duruzsolta fülembe, amitől ismét kirázott a hideg. De ez most másmilyen volt. 
- Köszönöm. – suttogtam, és egy hosszú puszit adtam arcára. 
Aztán befejezte a dalt. Államat a vállára fektettem, úgy hallgattam csodás hangját. A dal végénél elhajolt, hogy a szemembe tudjon nézni. Nekem pedig újra sikerült elvesznem bennük. 
- Ez CSÚÚÚÚÚCS volt. – kiabálta valaki.

Hirtelen, mintha pofonütöttek volna, felébredtem egy nem létező álomból. És szinte fájt a tudat, hogy én ezt mindet beképzeltem magamnak. Hiszen mindvégig ezen a teraszon álltunk, a többiekkel körbevéve. Én pedig képes voltam elképzelni egy olyan álomvilágot, amiben csak ketten voltunk, egy teljesen más, tengerparti teraszon. 

Borzasztó kellemetlenül éreztem most magam… Ez azért túl megy minden határon. És nem az benne a legborzasztóbb, hogy elképzeltem, hanem hogy el is hittem.

- Ez nagyon jó volt. – örvendezett Nicol, aki Nick-kel táncolt. 

Komolyan mondom, mindenki név szerint választ párt? Jesse Jessie-vel, Nick Nicol-lal… Elengedtem Justint, és még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ilyenre képes voltam. De….igazából….be kell vallanom, élveztem. Élveztem, hogy ott lehettünk. Persze csak jelképesen. 

- Tudjátok mi a vicces? – szólalt meg Flora. – Az volt a dalban „We’ll make it before the clock strikes nine” és most van 8:58. – nevetett.
- Meddig tervezed tartani a bulit, Nicol? – kérdezte Loren. 
- Ameddig maradtok. – nevetett.

***

- Köszönöm, hogy hazahoztál. – mosolyogtam. 
- Köszönöm, hogy elmehettem. – mosolygott ő is. 
- Nicolnak köszönd. – nevettem. 
- Majd megkeresem. 
- Mintha már hallottam volna ezt egyszer. – haraptam alsó ajkamba, mire félénken elmosolyodott. 
- Figyelj, Drin... – váltott komolyra. 
- Mondd. 
- Tudod…nagyon el akartam menni erre a bulira, mert így legalább egy estével többet tudtunk együtt tölteni. - Igen. – bólintottam mosolyogva. 
- És… - kezdte, de nem tudta folytatni. – Nos…én… - dadogott, majd felsóhajtott, és lehajtotta a fejét. 
- Hé, baj van? – fogtam meg a vállát. Hirtelen nagyon megijesztett. Nem szokott ennyire nehezére esni a beszéd.
- Nem tudom, hogy mondjam el. – suttogta, majd felnézett rám. – Nem akarlak megbántani. 
Megbántani? Engem? De hát ő nem tud megbántani semmivel. Azaz…egy dologgal mégis, de arra gondolni sem akartam. Ezzel csak még jobban megijesztett. Megsimogatta az arcom. 
- Miről van szó, Justin? – kérdeztem óvatosan, mert féltem a választól. Nagyon féltem, hogy az lesz a válasz, amivel a legeslegjobban tud megsebezni. 
- Tudod…a School 4 All programmal jöttünk ide egy hónapra. Pontosan egy hónapja. November 6.-án… - kezdte. 
- Igen. – bólintottam, és igyekeztem nem arra gondolni, ami folyamatosan kattogott az agyamban. 
- Megnéztünk minden iskolát…. – ajka kicsit megremegett. 
Bólintottam, majd nagyot nyeltem. Nem. Még nem akartam megijedni. Nem azt fogja mondani, Audrina! Csak nyugodj meg!
- És ezzel befejeztük, amiért ide jöttünk. – suttogta. 
- És most mi lesz? – suttogtam, de hangom még így is elcsuklott. Éreztem, hogy szúr a szemem. 

~ Audrina, fejezd be! Nem fogja azt tenni. Itt marad. Veled. – hitegettem magam, bár elmém legmélyén pontosan tudtam, mi lesz. 

- Drin… - suttogta, majd megragadta a derekam, és szorosan magához húzott. 
- Justin…mit akarsz…mondani? – dadogtam, és egyszerűen nem tudtam már megállítani az előtörő könnycseppet, ami lassan végigfolyt arcomon. 
Ez az egyetlen könnycsepp bizonyította a legjobban, hogy annak ellenére, hogy azt beszélem be magamnak, hogy itt marad, nagyon jól tudtam, hogy nem az lesz. 

Éreztem, hogy nem tudja kimondani. Remegett. Vagyis…nem. Nem is ő remegett. Én voltam az, aki remegett.

    

Justin szemszöge:

   Hogy mit akarok mondani? Valami olyat akarok mondani, ami a legeslegfájdalmasabb az egész életemben. Hiszen egyszer már megtettem. Egyszer már elhagytam. És mi lett belőle? Nem szabadna elkövetnem ismét ugyanazt a hibát. De Scooter fejével nem lehet beszélni… Nem érti meg, hogy mennyire fontos nekem ez az egyetlen személy, akit talán most ölelek át utoljára. És megkérdezte, hogy mit akarok mondani. Pedig már tudja. Érzem. Tudom, hogy tudja.

Remeg. Vékony karja erőtlenül fonódott nyakam köré, és rettentően remegett. Körmét hátamba fúrta. Egyáltalán nem fájt. Jól esett. És mi sem bizonyítaná jobban, mint hogy tudja, elmenni készülők, hogy nedvességet éreztem a vállamon, ami a könnye. Sír. Sír, hiszen tudja. Sír, mert ismét megbántom. Mindig, örökösen megbántom.

De nem tehettem mást. Ki kellett mondanom azt az egyetlen, nyamvadt szót, ami nem csak őt, engem is vérig sebez.

- Elmegyünk. – suttogtam. Suttogtam, és még így is égett a torkom, kapart, szúrt. A szívem mintha darabokra tört volna, pedig itt van a karjaim között, és átölel. Még… még itt van. De holnap? Mi lesz, hol lesz holnap? Bele sem merek gondolni. 
- Nem. – suttogta fuldokolva, és körmét még jobban belém mélyesztette. – Miért? – hangja eltorzult volt. 
És fájdalommal teli. 
- Nem akartalak itt hagyni. – szorítottam magamhoz. 
- Nem. Kérlek, Justin. Ne menj el. – alig értettem, mit mond, annyira sírt. Lehelete végigsiklott nyakamon, csodálatos illata orromat csiklandozta. És talán ezeket is utoljára érzem.

De erre nem tudtam mit válaszolni. Ilyen alkalmakkor kívánom azt, bárcsak ne írtam volna alá azt a rohadt szerződést. Akkor még mindig vele lehetnék, és nem kellene elhagynom. Nem kellene megbántanom. És továbbra is a legnagyobb álmomat élhetném. Az álmomat, hogy mindig vele legyek.

- Azt ígérted mindig itt leszel. – hajolt el hirtelen. – Azt ígérted. Azt ígérted! – a végét már ordította. – Miért ígértél ilyet? – kiabált, és könnye megállíthatatlanul folyt végig arcán. 
- Drin, kérlek. – nyúltam felé, de eltaszította kezem. 
- Miért mondtál ilyeneket? – kiabálta folyamatosan. – Minek is jöttél vissza? Minek? – ütögette a mellkasom. És nem ellenkeztem. Mert tudtam, hogy igaza van. Eléggé valószínű volt, hogy egyszer el kellesz mennem. És mégis olyat mondtam neki, hogy mindig itt leszek. 
- Figyelj, én… 
- Hagyj békén! – ütögetett újra. – Utállak! UTÁLLAK! – ordította, majd kiszállt a kocsiból, és ügyetlenkedve a kapu felé rohant. 

Akkor éreztem, hogy teljesen széthullik a szívem. Utál. Utál. És csakis én tehetek róla, hogy utál. Nem bírtam tovább. Kijött az első könnycsepp. És a könnycseppel mintha kijött volna az akarat is, hogy magamnál tartsam. Kirontottam a kocsiból, és utána rohantam. 

- Drin, kérlek várj! – kiáltottam, és megpróbáltam becsusszanni a kerítésen, amit éppen bezárni készült. 
- Hagyj már békén! – kiabált, és az ajtó felé rohant.
- Kérlek! – kiabáltam én is, de hangom elcsuklott a sírás miatt. 

Az ajtóban állt, összegörnyedve, és a zárral bajlódott. Még utolértem, mielőtt bezárta volna az ajtót. 

- Nagyon szépen kérlek, Drin! – kaptam el a csuklóját, és a lábammal berúgtam az ajtót. 
- Engedj el! – rángatta a csuklóját, és hisztérikusan ordibált. 
- Audrina, ne csináld ezt! – kértem elfúló hangon. 
Borzasztó volt látni, hogy miattam kapott kisebb sokkot. 
- Ne szólj hozzám! Takarodj innen! – üvöltött, majd kicibálta a kezét, és a lépcső felé rohant, ahol belebotlott Jennybe. 
- Audrina, kislányom! – kiáltott fel Jenny elborzadva. – Mi…? 
- Drin, kérlek, hallgass meg! – szaladtam utána. 
- Utállak! – ordította még egyszer, talán utoljára.
Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy láttam őt. Talán ez volt az utolsó alkalom, hogy beszéltünk. És az utolsó szava, amit mondott nekem, hogy utál. Utál, gyűlöl, és valószínűleg soha többé nem fog hozzám szólni az életben. 

Aztán végignéztem, ahogy felrohan, majdnemhogy fellökve Jennyt. 

- Audrina! – kiáltottam fájdalmasan, mintha ez a név majd segítene enyhíteni a fájdalmon. Alig láttam valamit a könnyektől, fájt a szemem, fájt a mellkasom, fájt a torkom. Fájt a szívem.
- Justin, mi történt? – kérdezte könnyes szemekkel Jenny. 
- Utál. Utál, Jenny, UTÁL! – majdnem sikítottam fájdalmamban. Annyira meg tudott ölni ez az egyetlen szó, mint semmi más. 
- Mi történt, Justin? – ölelt át sírva. 
- Utál. – suttogtam, és hozzábújtam Jennyhez. Olyan, mint a pótanyukám. 
És most is rengeteget segített csupán azzal, hogy átölelt. Így éreztem, hogy legalább szeret még valaki. 
- De miért? 
- Elmondtam neki, hogy el kell mennem. – suttogtam, és meg kellett kapaszkodnom, hogy ne essek el remegő lábaim miatt. 
- Elmész? – suttogta. 
- Én nem akarok. – fakadtam ki hirtelen. – De el kell mennem. Nem…nem tudok mit tenni. – ütögettem a korlátot.
- Rendben, nyugodj meg. Justin! – tette kezét a vállamra, de lerántottam. – Justin, hé, nyugodj meg! – ölelt át erőszakosan, mert ismét megpróbáltam kikerülni. – Nyugodj meg, nyugodj meg! – suttogta. 
- Sajnálom! – suttogtam zokogva. 
- Megértelek. – simogatta a hátam. – Tudom, hogy szereted Audrinát. És Audrina is nagyon szeret téged. És épp ezért nem akarja, hogy elmenj. És te sem akarod itt hagyni. De menned kell. Csak…ne borulj ki, rendben? – suttogta. 
- Utál… - suttogtam. 

Eddig nem tudtam, milyen az, ha sokkot kap az ember. Most már tudom. Egyetlenegy szó lebeg a szemed előtt, és lehetetlenség kiverni a fejedből. Az én fejemben is csupáncsak egyetlen szó kavargott: UTÁL. És ez tönkretette az egész elmémet, szívemet, testemet. 

- Nem utál, Justin. Nem utál. – nyugtatott. 
- De. Utál. – suttogtam, ezentúl sírás, ordibálás nélkül. 
- Megyek beszélek vele, jó? Ülj le addig ide. – vezetett a kanapéhoz, és leültetett. – És ne menj sehová. Jenny otthagyott, én pedig csak ültem, és bámultam a semmibe. És továbbra is csak egyetlen szó lebegett a szemem előtt… UTÁL!