|| Hatodik fejezet ||

Sziasztok!:) 

Itt az új rész! Komizzatok, és iratkozzatok fel!:)

Jó olvasást!

Kriszti S.

- Oké, nekem 8. – nevettem vele. – Akkor…majd… - hebegtem. 
- Találkozunk. – fejezte be. 
- Igen. – mosolyogtam. 
- Jó éjt, Drin. – csak én hallottam rosszul, vagy tényleg jól szórakozott valamin? 
- Neked is. 
Azzal lerakta.

- Huhúúúúúú…. – lépett be Alex vigyorogva.
- Ez mit akarna jelenteni? – tettem le a telefont az éjjeliszekrényre.
- Te komolyan elpirultál, vagy csak ideje felkeresnem egy szemészt? – vágódott le az ágyamra, velem szembe.
- Én? Elpirultam? Gyere, máris induljunk a dokihoz. – ragadtam meg a karját, de kihúzta, és ismét megint huhogni kezdett, vagymi.
- Nekem tökéletes szemem van, kicsim, ezért tökéletesen láttam, hogy te elpirultál. Határozottan elpirultál. – bólogatott vigyorogva.
- Oké, Alexis, ez nem vicces. – dőltem az ágy támlájának.
- Szerintem meg de. – hasra fordult, lábát felemelte, és összekulcsolt kezére támasztotta állát, könyökén támaszkodva. – Szóval mesélj. – rebegtette a pilláit.
- Mit meséljek? Egyáltalán mit keresel a szobámban? – húztam fel a szemöldököm.
- Hallottam, hogy Justinnal beszélsz, úgyhogy gondoltam hallgatózok egy kicsit. De hogy ilyet fogok hallani, azt nem gondoltam volna. – vigyorgott. – Helyesebben…látni. – javított.
- Menj már, Lex. – forgattam meg a szemem, és fel akartam állni, de lefogott.
- Miről beszéltetek? – váltott komolyra, és visszanyomott a helyemre.
- Nem rád tartozik, édesem. – paskoltam meg az arcát.
- Ha nem mondod el, akkor elmondom Justinnak, hogy elpirultál. – fenyegetett. - Ez így nem ér. – förmedtem rá.
- Hallgatlak. – pislogott nagyokat. Felsóhajtottam.
- Csak megbeszéltük, hogy átjön szombaton. Ennyi. Most megnyugodtál? – gúnyolódtam.
- Mikor?
- Szombaton. – ismételtem.
-Jó, de mikor? Reggel, este?
- Azt mondta, hogy estefele, mert dolga van.
- Király. – vigyorgott. – És mit tervezel?
- Mit tervezzek? – kérdőn néztem rá, mire megforgatta a szemét.
 - Mit fogtok csinálni? – magyarázta. Felnyögtem, mikor belegondoltam, hogy mit fogunk csinálni.
- Beszélni. – sóhajtottam.
- Miről? – faggatott tovább.
- Nem egyensúlyozhatunk tovább a penge élén, Lex. Egyszer közel kerülünk egymáshoz, egyszer eltávolodunk. Ez nem mehet így tovább. – sóhajtottam újra. – Essünk le valamelyik oldalra. És azt, hogy a jó, vagy a rossz oldalra esünk le, azt fogja eldönteni a szombat.

A hét maradék része szinte egybefolyó gyorsasággal telt el. Nicol bowlingozásra próbált rávenni, de persze a szombatot tűzte ki célul, ezért le kellett mondanom. Természetesen nem értette, hogy mondhattam nemet, ezért el kellett mondanom neki is a Justin-ügyet. Tisztára izgalomba jött, és azt mondta, rögtön hívjam fel, ha elment, hogy el tudjam neki pletykálni a dolgokat. És sok sikert is kívánt. Abból elég sok kell most… De végre eljött a szombat is. Vártam is, és nem is. Nehéz nap lesz…

Azt mondta Justin, hogy estefele jön. Mivel mostanság elég hamar sötétedik, így az „estefele” kifejezés alatt 5-6 órát értettem. Fél 4-kor kezdtem el készülni. Inkább várok 7-ig, hogy jöjjön, minthogy ne legyek kész. Ciki lenne…

Lezuhanyoztam, aztán fogmosás és ilyenek. Lehet túlzásba viszem, de…nem tudom…úgy érzem, ezt kell tennem. Kiválasztottam egy fekete fehérnemű szettet, egy szürke csőnadrágot, és egy fekete pólót. Kiegészítőként egy barna övet vettem fel. A hajamat feltűztem oldalt. Mindezekkel kész lettem röpke fél óra alatt.

- Hogy állsz? – nyitott be Lex.
- Kész vagyok. Szerintem…
- Hagy nézzelek. – fordított maga felé, és végigvizslatta minden egyes porcikám. – Vadító. Tetszik. – paskolta meg a vállam, majd elvigyorodott. – Justin a padlón lesz. Hozok majd seprűt, meg lapátot, hogy összeseperjük, oké? – mondta komolyan.
- Alexis… - forgattam meg a szemem nevetve. – Szerintem te tartózkodj tőlünk messze, mondjuk a szobádba. – váltottam komolyra.
- A szobám egy falnyira van tőletek. – nézett rám értetlenül.
- Az a fal elég jó szigetelő. Legalábbis hang téren. – vigyorogtam.
- Jólvan, tudom. – forgatta meg a szemét. – Eszem ágában sem volt hallgatózni vagy valami.
- Ajánlom is

Aztán leültem a géphez, és bekapcsoltam valami zenét. Igazából nem is gondolkodtam, hogy mit, csak úgy jött. Taylor új száma, a Story of us.

Csináltam még mindenfélét, és fél 6-kor már kissé idegesen kapcsoltam ki a gépet. Lementem, és a nappaliban összefutottam anyával.

- Mikor jön? – érdeklődött.
- „Estefele”. – idéztem szavait.
- Akkor már bármelyik pillanatban itt lehet. – ült le a fotelbe.

Leültem a konyhába az egyik székre, és az asztallapot bámulva idegeskedtem. Rövid idő múlva hirtelen a csengő hangjára riadtam fel. Az órára néztem, és majdnem 6 óra volt. Milyen pontos.

- Eltűntem. – suttogta anya, miközben az ajtóhoz siettem. Bólintottam, majd a kilincsre raktam a kezem.

~ Oké, Audrina. Csak most ne szúrd el. Légy kedves, és ne bántsd meg. – parancsoltam magamra, majd mély levegőt vettem, és kinyitottam az ajtót.

Lehajtott fejjel állt ott, majd felpillantott rám, és elmosolyodott. Azzal a szokásos szívdöglesztő, Justin mosolyával, amitől kihagyott pár dobogást a szívem.

Justin szemszöge:

Idegesen toporogtam az ajtó előtt, de végül csak sikerült kinyújtanom a kezem, és megnyomnom azt a félelmetes csengőt. ~ Justin! Ez az egy alkalmad maradt, hogy jóvátedd. Meg kell csinálnod! Nehogy elszúrd! – parancsoltam magamra, majd hallottam, ahogy kinyitódott az ajtó. Felnéztem, és amint megláttam, elmosolyodtam.
- Szia. – köszöntem félénken.
- Szia. – mosolygott. – Gyere be. – tárta ki az ajtaját.

Mosolyogva, ám halálidegesen léptem át a küszöböt. A ház már megszokott volt, nem egyszer jártam itt. Gyorsan levettem a cipőm, majd miután bezárta az ajtót, felé fordultam.

- Ezt…neked hoztam. – húztam elő magam mögül a vörös rózsát. Arcán hirtelen meglepettség futott át, majd rám emelte tekintetét, és hálásan nézett rám gyönyörű, barna szemével.

- Köszönöm. – mosolygott, és óvatosan elvette a kezemből. Orrához emelte, és lehunyt szemekkel megszagolta. – Hmm…nagyon jó illata van. – nézett rám újra. Elmosolyodtam. - Gyere. – bökött fejével a lépcsőre.
Elindult, én pedig mentem utána. Innentől már kissé ismeretlen volt a ház, mivel eddig csak a konyhába, és a nappaliba jártam.

Az utolsó lépcsőfokokat kettesével szedve tette meg, így lehagyva engem bement a szobájába, de az ajtaját tárva-nyitva hagyta. Megálltam a küszöbnél. Nem szerettem volna bemenni, mielőtt be nem hív.

- Justin, gyere be. – hajolt ki az ajtó mögül, majd el is tűnt.

Bementem, és csodálatos látvány fogadott. A falak vajszín, és világosbarna árnyalatokban futottak össze, a padló sötétbarna volt. A szemben lévő falnál középen egy franciaágy állt, barna fakerettel, bézs ágytakaróval. A szekrények szintén sötétbarnák voltak.

Minden szín más árnyalatú volt, mégis minden mindenhez illett. Az ágya mellett egy szintén barna éjjeliszekrény volt. A bal oldali falnál volt az íróasztala és egy növény, a jobb oldali falnál egy szekrénysor, elegánsan díszítve, az ággyal szembeni falnál pedig volt egy óriási tévé. A szoba közepén egy oda illő nagy, kerek szőnyeg volt.

- Hűha… - jobbat nem tudtam kinyögni. - Milyen? – lépett mellém, és ő is úgy nézte a szobát, mintha most látná először.
- Csodálatos. – néztem rá mosolyogva. – Nem mondanám meg, hogy egy 16 éves csajszi szobája. De nagyon gyönyörű.
- Mégegyszer köszönöm a rózsát. – lehajtotta a fejét, és idegesen szorongatta az ujját.
- Ez természetes. – álla alá nyúltam, és felemeltem a fejét. Mintha el lett volna egy leheletnyit pirulva. Elmosolyodtam. – Nagyon gyönyörű vagy. – füle mögé simítottam egy szemébe lógó tincset. Elmosolyodott, és elnézett a távolba.
- Hozok valami nasit. – nézett rám hirtelen, és már el is tűnt a kezem közül. Ekkor láttam meg, hogy a tévé mellé van rakva egy vékony vázába a rózsa. Elvigyorodtam.

~ Eddig jól ment. Csak csináld normálisan, Justin. – bíztattam magam.

A szekrényéhez mentem, és a fotókat, díszeket nézegettem. Olyan rendezett volt minden, de mégis olyan otthonosan rendetlen. Igen, ez Audrinra vall.

Pár perc múlva visszatért egy tálcán 2 pohárral, és egy Fantával, valamint két chipssel a hóna alatt.

- Szólhattál volna, hogy segítsek. – vettem el a két chipset. - És amúgy sem kellett volna semmit pakolnod miattam. - Túléltem egyedül is. – mosolygott, mit sem törődve utóbbi megjegyzésemmel.

Leraktuk az íróasztalára a cuccokat. Ekkor vettem észre, hogy az íróasztala kifejezetten rumlis.

- Végre valami, ami kupis. – nevettem.
- Az íróasztalom az egyetlen hely, ahol minden össze-vissza van, mégis mindig megtalálok mindent. Tényleg. Ha rend van, semmit nem találok. Ha rendetlenség, akkor mindent. – nevetett.
- Ismerős. De csak te. Senki nem talál meg semmit, csak te.
- Így bizony. – bólogatott. – Tölthetek? – csavarta ki a Fantát. – Jaj. Meg se kérdeztem, hogy jó lesz-e a Fanta. – nézett rám.
- Tökéletes lesz. – mosolyogtam.

Mindkét pohárba töltött, majd az egyiket a kezembe adta.

- Látom, rendesen sikerült összeöltöznünk. – nézett végig rajtam, és elmosolyodott.
Rajta is szürke nadrág volt, mint rajtam. Rajta egy fekete póló, rajtam egy sötétszürke.
- Tényleg. – nevettem, és belekortyoltam az innivalómba.
- Fotelba óhajtasz ülni, vagy ágyra? – mutatott a sarokban álló két olyan zsákfélére, majd az ágyra.
- Nekem teljesen mindegy. – vontam vállat.
- Oké, akkor ágy. – nevetett, és pár lépéssel átszelve a szobát leült az ágy közepére, nekidőlt a támlának és felhúzta a lábát. Én is követtem, és leültem vele szembe, a lába mellé.

Leraktam a poharat a szekrényre, és ránéztem. Pár pillanatig farkasszemet néztünk, majd felsóhajtott, és lehajtotta a fejét.

- Mi a baj? – kérdeztem, és közelebb csúsztam hozzá.
- Olyan….zavaros ez az egész. – mondta halkan.
- Miért?
- Egyszer tök bunkón viselkedek veled, aztán meg megölellek… - sóhajtott fel. – Nem tudom, hogy álljak hozzád.
- Ahogy régen. – suttogtam, és még közelebb csúsztam, így már alig volt köztünk 20 centi, majd kezére simítottam a tenyerem.
Akadozva mély levegőt vett.
- De…
- Tudom. – szakítottam félbe. – És sajnálom. Jobban sajnálom, hogy elhagytalak, mint bármit a világon. – hangom elcsuklott.
Ez így nem fog menni. Ha folyamatosan megremeg a hangom, az borzasztó lesz. - Tudom. – suttogta. – És épp azért utálom ezt az érzést. Az érzést, hogy nem tudlak utálni. Hogy ha elküldenélek, valószínűleg az lenne a legnyomorultabb az életben, amit csinálhatnék.
Szavai némiképp megkönnyebbüléssel töltöttek el.
- Akkor ne küldj el. – suttogtam, és kezem álla alá csúsztattam, mire felnézett rám.

Most közelebb volt egymáshoz az arcunk, mint valaha. Visszafojtott lélegzettel álltuk egymás tekintetét. Nagyon furcsa volt, amit éreztem. Eddig soha nem éreztem ilyet iránta.

Késztetést éreztem, hogy magamhoz húzzam, és átöleljem. Hogy érezzem a bőre melegét, érezzem a testét, amikor átölel.

De mégsem tettem meg. Nem tehettem meg. Csak elrontottam volna, amit eddig sikerült elérnem. És azt sem tudom, hogy én miért érzem ezt. Miért akarom megtenni, amit akarok. Hiszen…ő a barátom. Egy barát iránt nem így érzek.

Ez már több, mint amit egy barát iránt érezni lehet. Nekem nem szabad ezt éreznem.

- Akkor…barátok? – suttogta.
- Barátok. – bólintottam mosolyogva. Amikor kimondtam ezt a szót, mintha valami megakadt volna a torkomon. – Ez azt jelenti, hogy…? – de közbevágott.
- Hogy megbocsátottam, és elfelejtettem azt a 4 évet. – fejezte be.
- Köszönöm, Audrina. – megkönnyebbülten fújtam ki a benntartott levegőmet, majd szabad kezem derekára simítottam, és magamhoz húztam.

Azonnal átölelt, gyorsabban, mint én őt. Felejthetetlen, hogy mit éreztem, amikor átölelt. Amikor úgy ölelt át, mint barát. Mert most már „hivatalosan” is a barátom. Úgy éreztem, nem akarom őt elengedni, hogy örökké magamhoz akarom láncolni.
Elképesztő érzés volt érezni, ahogy vékony karja átöleli a nyakam, ahogy arca az enyémhez simul, ahogy lehelete végigsöpör a nyakamon. Teljesen libabőrös lettem tőle.

- Hiányoztál, Justin. – suttogta, majd arcát nyakamba fújta.

Szorosabban öleltem magamhoz, és legszívesebben elsírtam volna magam, csakhogy kiadjam magamból a feszültséget, amit feloldott ezzel az egyetlen mondatával.

Hirtelen megéreztem ajkait, amint arcomhoz tapadnak, és szinte felégette a bőröm ott, ahol hozzáért. Lehunytam a szemem, és csak élveztem addig a pár másodpercig a pillanatot, amíg ajkait az arcomon hagyta. Majd elhajolt, és szemembe nézett. Pont abban a pillanatban gördült le egy könnycsepp csillogó szeméből.

- Jaj, Drin, ne sírj. – töröltem le gyorsan. – Kérlek. – leheltem, és magamhoz húztam.

Legalább nem csak ő érzi azt, hogy sírnia kell.

- Sajnálom, csak… - vállamnál a pólómba markolt. – olyan bűntudatom van. – suttogta szipogva.
- Bűntu...várj...mi? – hajoltam hátra, hogy ránézzek, de kerülte a tekintetem. – Miért van bűntudatod, Drin? – simítottam végig felkarján.
- Ahogy bántam veled. Nem érdemelted meg. Hiszen nem a te hibád az a 4 év. – hajtotta le a fejét.
- De. Pontosan az én hibám. – mondtam. – Csak nyugodj meg, oké? Gyere ide. – derekát fogva megemeltem, és az ölembe húztam.

Mellkasomra fektette az arcát, és még mindig szipogott. Most viszont nekem volt bűntudatom. Bűntudatom volt, hogy bűntudatot érez, mikor nekem kéne bűntudatot éreznem. És ez borzasztó.

- Meg tudnád nekem bocsátani a sok bunkóságom? – suttogta.
- Nincs mit megbocsátanom. Nem tettél semmit. Amit mondtál, azt mind megérdemeltem. És erről nem nyitunk vitát. És semmi bűntudat, rendben? – arcára simítottam a kezem.
Csodás érzés volt érezni puha bőre melegét.
- Rendben. – aprót bólintott.