|| Hetedik fejezet ||

- Ahogy bántam veled. Nem érdemelted meg. Hiszen nem a te hibád az a 4 év. – hajtotta le a fejét. 
- De. Pontosan az én hibám. – mondtam. – Csak nyugodj meg, oké? Gyere ide. – derekát fogva megemeltem, és az ölembe húztam. Mellkasomra fektette az arcát, és még mindig szipogott. 

Most viszont nekem volt bűntudatom. Bűntudatom volt, hogy bűntudatot érez, mikor nekem kéne bűntudatot éreznem. És ez borzasztó. 

- Meg tudnád nekem bocsátani a sok bunkóságom? – suttogta. 
- Nincs mit megbocsátanom. Nem tettél semmit. Amit mondtál, azt mind megérdemeltem. És erről nem nyitunk vitát. És semmi bűntudat, rendben? – arcára simítottam a kezem. 
Csodás érzés volt érezni puha bőre melegét. 
- Rendben. – aprót bólintott. 


Ekkor megcsörrent valami. Drin telefonja.
Felnyögött, és feltápászkodott az ölemből.

- Ki az a barom, aki még ilyenkor is zaklat? – nyöszörgött, majd ránézett a képernyőre, és látszott rajta, hogy megbánta, amit mondott. – Szia, Nicol. – köszönt bele.
Igen, még jó, hogy megbánta…
- Igen, még itt van. – rám nézett. – Semmi. – rázta a fejét. – Nicol, kérlek. – megforgatta a szemét. – Jó, oké, de ne most. – görnyedt össze. – Mi? - ráncolta a homlokát. – Oké, megbeszélem vele. De még az sem biztos, hogy én beleegyezem. Úgyhogy ne éld bele magad, oké? Én? Én nem sírtam. – tagadta. – Oké, lerakom, majd beszélünk. – és már le is csapta. – Bocs. – rakta le a telefont, és visszamászott hozzám.
- Velem kell valamit megbeszélned? – faggattam.
- Igen. Nicol bowlingozni akart menni velem. Ma. De lemondtam. És tudja, hogy miattad. Úgyhogy azt találta ki, hogy holnap menjünk el hármasban. – nézett fel rám.
- Oké, én benne vagyok. – mosolyogtam. Egy ilyet nem lehet visszautasítani, főleg ha Drin kéri. – Hánykor?
- Fogalmam sincs, de majd megkérdezem, és felhívlak, oké? Tényleg, erről jut eszembe. Véglegesíteni kéne a neved a mobilomban. – mosolygott. – Most már benne maradsz, ha akarod, ha nem. – nevetett.
 - De én benne akarok maradni. – mosolyogtam rá, mire visszamosolygott. Ekkor egy óriásit dörgött. - Ó, ne. – riadtam fel. – Ne, ugye nem fog esni? – felugrottam az ágyról, és az ablakhoz rohantam. Máris zuhogott. – Ó, ne. – hunytam le a szemem.
- Mi a baj? – lépett mellém Drin.
- Gyalog vagyok. – néztem rá.
- Kenny? – emlékeztetett.
- Nálam van a Rover kulcsa. – paskoltam meg a zsebem, ami halkan megcsörrent.
- Akkor itt alszol.
- Tessék? – ráncoltam a homlokom.
- Esetleg esőbe szeretnél sétálni? – húzta fel a szemöldökét.
- Nem, de…
- De?
- Nem maradhatok. – hajtottam le a fejem.
- De. Maradhatsz. – bólintott.
- Anyukádnak mi lenne erről a véleménye?

Nem is válaszolt, csak kirohant. Mire feleszméltem, már a lépcsőnél járt. Gyorsan utánamentem, de mire leértem, már Jenny mellett ült.

- Anya, megengeded, hogy Justin itt aludjon? – épp ekkor értem le.
- Szia, Justin. – mosolygott.
- Szia, Jenny. – öleltem meg. – Nem szeretnék zavarkodni egyáltalán. – mentegetőztem.
- Felőlem nyugodtan. Régen is rengeteget aludtatok együtt, most mi változott volna? – nézett vissza a tévére.
- Köszönöm, anya. – adott egy puszit az arcára, majd felállt, megragadta a kezem, és felhúzott a szobájába. – Megyek fürdeni. Utána te is. Majd keresek neked valami pizsinekvalót. – sorolta.

Egy óra alatt végeztünk a fürdéses dologgal, így fél 10-kor már pizsamában feküdtünk az ágyon. Drin adott egy szürke melegítőnadrágot, felsőnek pedig semmit nem vettem fel.

- Biztos nem bánod, ha felső nélkül leszel? – fordultam felé, és már vagy századszorra kérdeztem meg tőle. Megforgatta a szemét.
 - Ha még ennyiszer megkérdezed is ugyanaz lesz a válaszom; nem. – mosolygott. – Láttam már kockás felsőtestet, nyugi. – fordult vissza a tévé felé.
- Oké, csak…
- Oké, oké. – nevetett.
- De biztos nem gond? – haraptam ajkamba.
- Justin, kérlek. – nézett rám kissé mérgesen. – Ha téged zavar, akkor vegyél fel, de engem nem.
- Engem sem zavar. Csak nem akarom, hogy kényelmetlenül érezd magad.
- Ahogy már mondtam, láttam már felsőtestet. – pillantott rám, majd vissza a tévére. – Oké, ez elég unalmas. Te nézni akarod?
- Kikapcsolhatod. – vontam vállat. – Igazából semmit nem értek belőle. – nevettem kínosan. – Nem figyeltem. Felhívom Kenny-t. – nyúltam a telefonomért.
Második csörgésre felvette.
- Kölyök, mikor óhajtod hazahúzni a segged? – hangja dühös volt. – Halálra rémisztesz minket.
- Nyugi, nem raboltak el a rajongók. – nevettem, de ő nem nevetett. – Semmi bajom egyébként. Itt alszom Drinnél. Hazamentem volna, de zuhogott az eső, és Drin ragaszkodott hozzá, hogy itt aludjak. – rápillantottam, hogy erősítse meg, amit mondok. Bólintott, így elmosolyodtam.
- Ó. – ezúttal hangja kedvesebb volt. – Vagy úgy. Akkor…sok sikert, kölyök.
- Kösz. Reggel megyek. Pápusz, édesem. – vigyorogtam.
- Csókollak, mogyoróm.

Azzal leraktam.

- Hülye. – vigyorogtam.
- Pápusz, édesem? – nevetett Drin.
- Ő meg le „Csókollak, mogyoróm”-ozott. – eljátszottam a durcásat, mire Drin még jobban nevetett.
- Isten ments, hogy zavarkodjak… - lépett be Alexis. – Csak meg akartam kérdezni, hogy nem adnád-e kölcsön a telódat, szivikém. – nézett Drinre mosolyogva.
- Csak egy hívás. – figyelmeztette, és a kezébe nyomta. – Tudod mennyi van rajta, szóval ha többet hívsz, biztos kitekerem a nyakad.
- Csókoltatlak, mazsolám. – vigyorgott.
- Hallgatóztál? – hirtelen elöntötte a düh Drint. – Mit ígértél nekem, Alexis? – állt fel, mire Lex hátrálni kezdett.
- Bocsi, bocsi, bocsi. – mentegetőzött.
- Kérem a telefont. – tartotta a kezét.
- Ó, Audrina, kérlek. – görbítette le a száját.
- Alexis McCourtney, most azonnal nyomd a kezembe a telefont, vagy én nyomom le a torkodon. – vonta össze a szemöldökét.
- Egy hívás, Audry. Kérlek szépen. – könyörgött.
- Menj ki, mielőtt… ajj. – ökölbe szorította a kezét, majd megfordult és idegesen ugrott vissza az ágyba.
- Uhhuhúúúú… - vigyorogtam ledöbbenve. – Van ilyen oldalad is?
- Ezt nem láttad, és nem hallottad, maradjunk annyiban. – bólintott.
- Oké, nyugodj le, manóm, mert nem akarok a következő áldozat lenni. – nevettem.
- A manód teljesen higgadt. – húzta magára a takarót.
- A manóm teljesen fáradt, szóval jó éjszakát. – oltottam le a villanyt.

Kezemet állára simítottam, így be tudtam mérni, hogy merre van az arca, és egy hosszú puszit adtam rá. Egy pillanatra lehunytam a szemem, és élveztem, ameddig csak tudtam. Aztán elhajoltam volna, de megfogta a nyakam, és visszahúzott magához. Elmosolyodott.

- Jó éjt. – suttogta, és ő is adott egy puszit.

Mosolyogva feküdtem vissza a helyemre, ami 30 centire sem volt tőle. Kicsit messzebb húzódtam, hogy ne legyen neki kényelmetlen.

- Gyere vissza. – szólt rám dorgálóan.
- Nem baj? – aggódtam.
- Gyere vissza. – ismételte.

Közelebb csúsztam, és ő is. Aztán éreztem, hogy megemelkedik a takaróm, majd éreztem, ahogy kezét végigsimította mellkasomon, majd ráhajtotta a fejét.

- Nem baj? – kérdezte ezúttal ő.
- Egy cseppet sem. – suttogtam, és átkaroltam.

Az utolsó gondolatom, mielőtt elaludtam az volt, hogy egymás karjai közt alszunk el.

Audrina szemszöge:

Halk ajtócsapódás riasztott fel álmomból, ezt pedig halk léptek követték.

- Alexis? – nyöszörögtem, és magamra húztam a párnát. Nem jött azonnal válasz.
- Csak én vagyok, Drin. – suttogta mellőlem egy halk, rekedtes hang.

Rögtön felismertem, és óvatosan kikukucskáltam a párna alól.

- Ó, szia. – hunyorítottam, majd megpróbáltam felülni, de Justinnak kellett segítenie. – Köszi.
- Sajnálom, hogy felébresztettelek. – suttogta, és végigsimított arcomon.
- El akartál menni anélkül, hogy elköszöntél volna? – dorgáltam.
- Nem akartalak felébreszteni. Nagyon édesen aludtál. – mosolygott.
- Akkor is. – csökönyösködtem, és kiszálltam az ágyból, így hirtelen megcsapott a hideg. – Uhh… - simogattam felkarom.
- Feküdj vissza, és aludj, Audrina. – tolt volna vissza, de nem engedtem. Megforgatta a szemét, majd elmosolyodott. – Hányra jöhetek érted? – szegezte nekem  kérdést.
Váratlanul ért.
- Öhm…bocs. Nem értem.
- A bowling… - nézett rám, jel után kutatva, hogy értem. – Tudod…Nicol…bowling… - hirtelen beugrott.
- Ja! Jaaaa, peeerszeee…. – nyújtottam el, és közben felvettem a köntösöm. – Öhm…nos…miért kéne értem jönnöd?
- Ne jöjjek? – lepődött meg hirtelen.
- Van két lábam, amit tudok egymás után mozgatni. Ezt hívják sétálásnak. Tudod… - legyezgettem előtte, a hatás kedvéért.
- Jól van, ahogy gondolod. – vont vállat, de szeme sarkából azt leste, nem gondolom-e meg magam. Olyan édes volt, ahogy rám nézett.
- Tudod mit…? – babráltam a köntösömmel. – Azért eljöhetsz. – haraptam ajkamba.

Elvigyorodott.

- Hányra is pontosan?
- Öhm…ezzel megfogtál. – húztam el a szám. Megnéztem az órát a telefonomon. 8:47-et mutatott. – Felhívom Nicolt, és megkérdezem. – huppantam le az ágyra, miközben kikerestem Nicol számát. Ő is leült mellém.

**Pár perc múlva**

- 11-re foglalta a pályát. Úgy tervezte, hogy 11-től 1-ig bowling, utána megebédelünk a büfében. – adtam tovább az infót Justinnak.
- Oké. 10:45-re itt leszek. – adott puszit az arcomra.

Mielőtt elhajolt volna, megragadtam a nyakát, így magamnál tartva, majd én is adtam egy puszit puha, selymes arcára. Kicsit gyorsabban vert a szívem, amit nem tudtam mire vélni.

- Rendben. – egyeztem bele. Elmosolyodott, felállt, majd elment.

Megreggeliztem, majd fogat mostam, és kivételesen le is fürödtem, hogy felkeltsem magam. Egy óra alatt kész voltam  minden teendőmmel, így a ruhaválasztásra esett a sor. Egész hamar sikerült kiválasztanom a mai szettet, ami egy fekete fehérneműből, szürke csőnadrágból, citromsárga hosszú ujjúból, és egy szintén szürke mellényből állt. A fekete Converse cipőmmel borítottam fel az egyensúlyt a szürke és a citromsárga között. Lazán felfogtam a hajam, és fújtam magamra az új Nina Ricci-s parfümömből, ami piros színével és alma alakjával rettentően hasonlított a Twilight-os almára. Kis szempillaspirál, és egy kis szájfény egészítette ki a megjelenésem. Lusta voltam kihúzni a szemem, de anélkül is tetszett. 10:39-re lettem kész, így még volt 6 percem, hogy a táskán morfondírozzak. De végül időben sikerült kiválasztanom egy fekete, masnis kistáskát, amibe a telefon, rágó, zsepi, és ilyenek kerültek. Legnagyobb meglepetésemre 10:45-kor megállt előttünk egy fekete Rover. Elköszöntem anyáéktól, és már száguldottam is kifelé.

- Nagyon pontos vagy. – dicsértem meg, miközben megkerülte a kocsit.
- Így illik, vagy nem? – mosolygott, és kinyitotta az ajtót.
- Woow… köszönöm. – ültem be. Tisztára meglepett az udvariasságával. Kis idő múlva ő is már bent ült.
- Nagy kérés lenne, ha azt mondanám, hogy légy a navigátorom? – nézett a szemembe, és féloldalasan mosolygott. Ettől ismét kihagyott párat a szívem, és beszédre nyitni is nehéz volt a szám.
- Öhm… - ráztam meg a fejem, hogy visszatérjek a valóságba. – Persze. – bólintottam. – Mármint nem. Vagyis… - dadogtam. Megpróbáltam összeszedni magam.
- Út végén balra. – nyögtem ki végül, majd szégyenemben csak lehajtottam a fejem, és ajkamba haraptam.
Oké, ez borzasztó ciki volt.

Lehet csak hallucináltam, de mintha halk nevetést hallottam volna. Nem volt bennem annyi szufla, hogy felpillantsak, és megbizonyosodjak róla, így inkább azon ügyködtem, hogy csillapítsam arcom vörösségét.

- Lefordultam. – hangja vidám volt. Felpillantottam rá, de tekintetem azonnal továbbvezettem az útra.
- Két utca után ismét balra, majd az elsőn jobbra. – hadartam, és kibámultam az ablakon.
- Baj van? – megpróbált együttérző lenni, de kihallottam hangjából a szórakozottságot.
- Miért lenne? – próbálkoztam én is a tagadással, de neki jobban ment.
- Feszültnek látszol. És egy pici színed is van. – simított végig arcomon ujjai „hátával”.
- Az utat nézd. – szedtem le kezét arcomról. Nem azért, mert nem esett jól. Erről szó sincs. Elmondhatatlanul jól esett, csak éppen a szívem nem bírta már a strapát. Mielőtt levettem volna róla a szemem, láttam, hogy elmosolyodott. Felháborító, hogy milyen hatásokat tud kiváltani belőlem. Ráadásul azt sem tudom miért.

Pár percig még kocsikáztunk, majd a motor leállt. Kiszállt a kocsiból, és én is követtem a példáját. Már nem voltam piros, sikerült „lehűtenem” magam. Legalábbis remélem… Elém állt, és elmosolyodott.

- Mi olyan szórakoztató? – próbáltam közömbös hangnemet megütni. Nem válaszolt. Ujjait ismét végigsimította arcomon. Nekem pedig újra beindult a szívverésem, amitől a vér feltolult, és ismét elvörösödtem.
- Justin. – szóltam rá, és gyorsan levettem a kezét, majd elindultam a bejárat felé. Utolért, majd lépést tartott velem.
- Sajnálom. – hangja egyáltalán nem volt megbánó. – De olyan édes vagy, mikor elpirulsz. – nem kellett ránéznem, tudtam, hogy mosolyog.

Eddig sem volt éppen nyugodt a szívverésem, viszont ez a mondata csak még jobban fokozta a gyorsaságát.

- Kösz. – vetettem oda foghegyről, majd bementem az ajtón, amit megtartott nekem.