|| Kilencedik fejezet ||

- Köszi, hogy elfurikáztál minket. – hajolt előre Lex vigyorogva.
- Te fel vagy húzva, vagy mi az isten van veled? – toltam vissza hátra. – Úgy látom, Justin nagyon beindít. – vigyorodtam.
- Haha, de nagyon vicces vagy. – gúnyolódott.

Vállat vontam, majd egy puszit adtam Justin arcára, és kiszálltam a kocsiból.


Mikor vége lett az utolsó órámnak, az eső már szó szerint szakadt. Csak imádkozni tudtam, hogy Justin jöjjön értem. Bár nem mondta egy szóval sem, hogy fog, de reméltem, hogy nem hagy cserben, és nem engedi, hogy bőrig ázzak hazafele kutyagolva.

Gyorsan összepakoltam a cuccomat, és felvettem a kabátot, és a sálat. Elköszöntem Nicoltól, és reménnyel eltelve léptem ki az iskolából, és beálltam a teraszra. Onnan pásztáztam körbe a környéket, de egyetlen fekete Rover-t sem láttam.

- Fenébe. – morogtam. – Pont most nem jössz el értem? – nyavalyogtam, és megpróbáltam nem idiótának látszani.
- Baj van? – hallottam magam mögül egy hangot. Rögtön felismertem.
- Öhm…nem. – motyogtam Tylernek.
- Hazavihetlek, ha gondolod. A múlthéten megszereztem a jogsit. – vigyorgott.
- Ó, tényleg? – vidultam fel hirtelen.
- Igen. Szívesen hazaviszlek. Érted mindent megteszek. – mosolygott.

Utolsó mondatában nem lett volna semmi különös, és nem figyeltem volna fel rá, de hirtelen eszembe jutottak Justin szavai. „A vak is látja, hogy bejössz neki. Nagyon is.” Te jó ég! Tényleg! Hogy nem vettem én ezt eddig észre! De hát én Tylert csak egy jó barátnak tartom. Eddig eszembe se jutott volna, hogy többnek tartsam. És…igazából nem is akarom.

- Erre semmi szükség. – jött oldalról egy újabb, számomra sokkal fontosabb hang. – Itt vagyok, nyugi. – mosolygott rám. – Szia, szivi. – adott puszit az arcomra.

Uh, oké, ettől egy csöppnyit szétfolytam. Istenem, hogy lehet ennyire édes? És hogy tud ennyire elkápráztatni?

- Öhm… - nyeltem egy nagyot. – Szia. – haraptam ajkamba, és mosolyogva lehajtottam a fejem.
- Mi olyan szórakoztató? – államnál fogva felemelte a fejem, és mosolyogva nézett rám.
- Semmi. – ráztam a fejem, és elvigyorodtam.
Igazából azon mosolyogtam, hogy mennyire el tud gyengíteni. – Nos… - néztem fel Tylerre, aki kissé szomorkás arcot vágott. – Köszi szépen, de már megjött a fuvarosom. – próbáltam rá is úgy mosolyogni, mint Justinra, de valamiért nem igazán sikerült. – De tényleg köszi.
- Ugyan, semmiség lett volna. – mosolygott, de borzasztóan látszott, hogy csak amolyan kényszermosoly.
- Szia, Tyler. – köszönt Justin, és én is így tettem, mire Tyler mormogott egy „sziasztok”-ot.

Felhúztam az ernyőm, és kicsit fentebb tartottam, jelezve Justinnak, hogy álljon be ő is. Teljesen nekem simult, és szinte semmit nem jelentett a kettőnket elválasztó kabát, így is éreztem valamit a levegőben. Mintha bezártak volna minket egy nem létező dobozba.

- Nézzenek oda, csak kíváncsi voltam, hogy mit reagálsz, ha azt hiszed, hogy nem
vagyok itt, és máris gyűlnek az udvarlók. – rázta rosszallón a fejét. – Mostantól jobban figyelek. Bár… még jól is jött ki. Legalább kapott még egy pofont Tyler. – kuncogott.
- Tyler a barátom. – védtem meg.
- Viszont te nem vagy a barátja. Ő nem a barátjának tekint.
- Honnan tudod? Te is a barátom vagy, és a leszivikézés nem éppen egy barát szájából kéne elhangozzon.
- Akkor nem foglak szivinek hívni, jó? És semminek. Leszek Audrina, rendben? – úgy láttam, ezzel kicsit megsértettem. – Nyitva van. – dörmögte, és kilépett az ernyő alól.

Észre sem vettem, hogy már a kocsiig sétáltunk. Gyorsan beültem. Ő már bent volt.

- Most haragszol, vagy mi? – néztem rá, mikor nem indított.
- Csak nem tetszik nekem ez a Tyler gyerek. – nézett ki a szélvédőn.
- Ugyan már, Justin. – dorgáltam. – Tyler nekem semmit nem jelent szimpla jó baráton kívül.
- De én… - kezdte, de lehajtotta a fejét. – Én féltelek. – suttogta.
Hirtelen meglódult a szívem, és heves dobogásba kezdett. Csak egyetlen szó, mégis rengeteg jelent. Félt. Félt engem.

- Jaj, Justin. – suttogtam. – Gyere ide. – húztam magamhoz, és szorosan hozzábújtam. – Nem kell féltened semmitől. Ígérem, hogyha lesz kitől féltened, akkor szólok, jó? – mosolyogtam.
- Ajánlom is. – simított végig az oldalamon. – Sajnálom, hogy úgy viselkedtem az előbb. – vált el.
- Én is sajnálhatnám. Szóval inkább hagyjuk a sajnálkozást, oké?
- Rendben. – bólintott, és beindította a motort.
- Van ma délutánra valami programod?
- Nem, nincs. – rázta a fejét. – Miért?
- Arra gondoltam….mivel nem kell holnapra tanulni…hogy eljöhetnél hozzánk. – néztem rá félénken.
- Persze. Szívesen. – mosolygott.

Pár perc múlva leparkolt előttünk. Mint az őrültek, úgy rohantunk befele, hogy ne ázzunk meg. Nem akartam erre a rövid szakaszra kinyitni az ernyőt.

- Huh. – nyitottam be, és levágódtam a földre. – Hogy a fenébe tud ennyi eső esni? Ráadásul ilyen hevesen? – rázogattam a hajam, hogy száradjon meg a nedvesség, és a cipőmmel bajlódtam.
- Nem tudom, mindenesetre az biztos, hogy a hajamat tönkretette. – igazgatta a séróját a tükörben.
- Ó, Justin. Tökéletesen nézel ki. – álltam fel, mögé léptem, és hátulról átkaroltam.
- Ja, hogyne. – fordult meg, és átölelte a derekam. – Mindegy. Nem lényeges. – mosolyodott el, és egyik kezét arcomra simította.

Arca vészesen közel járt az enyémhez, és folyamatosan csak mosolygott. Tekintetem szeméről ajkára tévedt, majd vissza szemére. Csodálatos mogyoróbarna szeme pimaszul csillogott.

- Ez így elég érdekes póz. – mondtam, de hangom alig hallható volt, annyira rekedtesen szólt.
- Tudom. – harapott ajkába.

Most el kellett volna tolnom magamtól, kezét levenni az arcomról, és úgy viselkedni, mint két normális barát szokott. De nem bírtam megtenni. Valamiért képtelen voltam arra, hogy egy centivel is távolabb álljak tőle. Annyira jó volt így. Éreztem észveszejtő illatát, puha bőre arccsontomat simogatta, szeme teljesen kábulatba ejtett. És ha mindez nem lenne elég, ajkai úgy vonzottak, mint a mágnes. És ez teljesen megőrjített.

Nekem nem szabad ezt éreznem. Nekem nemhogy nem szabad, egyenesen tilos lenne ezeket éreznem. És ha érezném is, nem szabadna ilyen jól esnie. Nem lehetne engednem, hogy ezek az érzések kényeztessenek engem. És a még ennél is őrjítőbb az, hogy tudom, hogy le kellene állítanom magam, és őt is, de képtelen vagyok.

- Tudod… - nyeltem nagyot. – Most…el kéne engednünk…egymást. – dadogtam.
- És ha nem akarlak? – suttogta.

Istenem, olyan nehéz volt most. Az agyam szigorúan parancsolta, hogy toljam el magamtól, de a szívem ennek teljesen az ellentétét állította.

- Nem így viselkednek a barátok. – nyögtem ki végül.
- Nem mindennapi barátok vagyunk. Hát akkor miért ne viselkedhetnénk nem mindennapian? – szája sarkában mosoly bújkált.
- Ne mondj ilyeneket. – hangom elcsuklott. Szavai még jobban erősítik a szívem akaratát.

Ekkor megszólalt a csengő. Szorosabban ölelte a derekam, de szememmel figyelmeztettem, hogy ki kell nyitnom. Felsóhajtott, és elengedett. Nem is kellett mozdulnom, egy karnyújtásnyira álltunk az ajtótól. Mikor kinyitottam, szembetaláltam magam Lexszel.

- Te meg mit csinálsz? – borzadtam el a látvány láttán. Csurom víz volt, karját összefonta a melle alatt, haja szintén tiszta víz. Nem válaszolt, csak kicsavarta a haját, majd bejött. Bezártam az ajtót, majd szembefordultam vele.
- Ég. – suttogta, és felhúzta a kabátja ujját. Egy nagy, piros vágás volt a csuklóján.
- Te jó ég, Lex, mit csináltál? – karja után kaptam, és közelebbről is tanulmányozni kezdtem a sebet.
- Beleakadtam a kerítésbe. – mondta. Értetlenül néztem fel rá. – Át kellett másznom. – magyarázta.
- De miért?
- Nem volt nálam a kulcsom.
- De van a kapunál is csengő.
- Tényleg? Nem mondod. – gúnyolódott. – Nem működik, vagy nem tudom mi baja lehet, de ha ezerszer nem nyomtam meg, akkor egyszer sem. Várj, ezt leveszem. – Kigombolta a kabátját, Justin pedig segített neki levenni.
- És az esernyőre nem gondoltál, észlény? – gúnyolódtam ezúttal én.
- Tudod, te nagy észlény, az esernyő nálad maradt. – fintorgott. – És nem is kellett neked, mert fuvarosod van. – bökte meg Justint.
- Sajnálom, Lex, én vagyok a hibás. Elfelejtettelek. – húzta el a száját Justin.
- Szerintem meg én vagyok a hibás, mert mindig csak halogatom a saját esernyőm megvásárlását. De ha eláll az eső, tuti rohanni fogok a boltba, az is száz. Na, jó, mindegy. Bocs, ha megzavartam valamit, húzok is a francba. – indult el a lépcső felé.
- Várj már, Lex. Csinálok egy teát. Meg fogsz fázni. – kaptam el a csuklóját.
- Uh, oké, azt elfogadom. – bólogatott, mire elmosolyodtam.

Lex leült a konyhai székek egyikére, én pedig nekiláttam 3 csésze tea elkészítéséhez. Éppen mikor beleraktam a vízbe a filtert, egy kéz vette át tőlem azt.

- Hagy segítsek. – mondta. – Csináld a többit. – intett a két pohárra.
- Egyszerűbb lett volna, ha lefőzök sokat, és kiszedem. Na, már mindegy. – vontam vállat.
- Lex, nem érzed rosszul magad? – szólt hátra Justin, miközben a filterrel szórakozott.
- Nem. Nem hinném, hogy beteg leszek. – jött a válasz.
- Milyen figyelmes vagy. – mosolyogtam.
- Ez teljesen természetes. – vont vállat. – Mármint, hogy…
- Értem. – szakítottam félbe.

Rám nézett, és elmosolyodott. Mosolya átragadt rám is, ezért lehajtottam a fejem. Elég hosszú ideig elidőztünk a teaiváson, majd Lex a szobájába, Justin és én az enyémbe mentünk.

- Mit csináljunk? – fordultam felé.
- Fogalmam sincs. – húzta el a száját. – A legjobb ötletem perpillanat a beszélgetés. – nevetett.

Az ágy felé intettem, majd mindketten leültünk. Egymással szemben, törökülésben.
Egy ideig csak néma csendben ültünk egymással szemben, és egyikünk sem tudott semmit mondani. De végül megtörte a csendet.

- Figyel, Drin, én nagyon sajnálom. – hajtotta le a fejét.
- Mit? – kérdeztem vissza, bár tudtam, mire gondol.
- Az előbbit. Tudom, hogy rossz kifogás, de.. – felnézett rám. – Nem tudom miért tettem. Olyan közel voltál hirtelen, és teljesen elfelejtettem, hogy hol vagyok. – a vége felé hangja elcsuklott. – Tudom, nevetséges, nevess nyugodtan, de… - ismét lehajtotta a fejét. – És azt is sajnálom, amit a parkolóban csináltam. De Tyler…

Hirtelen óriási kő esett le a szívemről. Nem volt tudatában annak, amit tett. Ha tudatában lett volna, akkor borzasztó kínosan éreztem volna magam, így viszont, ha nem veszem komolyan, akkor könnyebb lesz neki is, és nem kellesz bevallanom, hogy valójában mit éreztem…

- Felejtsük el, jó? – kértem, bár csak reménykedni tudtam, hogy ezzel könnyítek a lelkén, ugyanis ezt nem fogom tudni elfelejteni, ha akarom sem. – Jobb lesz mindkettőnknek. – tettem hozzá halkan.
- Csak tudod… annyira furcsa. – húzta össze a szemöldökét. – Olyan más.
- Az érzés?
- Igen. – nézett fel rám, kissé meglepődve. – Honnan…?
- Nekem is. – vágtam közbe. – És kezdek rájönni, hogy miért. – sóhajtottam, és az ágy támlájának dőltem.
- Miért? – kérdezte, miután elhelyezkedtem.
- Tudod… kiskorunkban úgy tekintettünk egymásra, mint két jó barát, mint két jó szomszéd. Mint két jó játszótárs. Akivel bármikor játszhatsz, ha olyan kedved van. Idővel annyit voltunk együtt, hogy legjobb barátok lettünk. De még akkor is csak legjobb barátként tekintettünk egymásra, mivel nem gondoltuk, hogy létezik olyan, hogy „több, mint barátság”. – az utolsó szavaknál lehajtottam a fejem. Nem tudtam a szemébe nézni. Éreztem, hogy a beszélgetésnek ennél a részénél megfagyott a hangulat. – Most viszont, ennyi év kihagyás után így derült égből pottyantál elő, és egyikünk sem számított ara, hogy a másik már ilyen…hogy is mondjam…
- Igen, értem. – suttogta.
- Szóval igen. – bólintottam. – És most már kevésbé úgy nézünk a másikra, mint jó játszótárs, inkább mint fiú és lány. Pasi és csaj, férfi és nő, ahogy jobban tetszik.
- Igazad van. – nézett rám. – De…mi már születésünktől fogva barátok vagyunk, Audrin. És nagyon rossz, hogy néhány esetben, példa erre az előző, hogy hirtelen mintha átállítanák az agyam, és nem a barátomat látnám benned.
- Nekem mondod? – nevettem.

Nem azon nevettem, mert olyan vicces lett volna. Kínomban nevettem. Hogy milyen egy szánalmas helyzetben vagyunk.

- Tudod, ez így elég szerencsétlen
- Felejtsük el, ahogy mondtad, és viselkedjünk úgy, mint két normális barát. Mert ez a szerencsétlen helyzet ott kezdődik, hogy mi nem vagyunk átlagosak…
- Semmi ellenvetésem. – egyeztem bele.
- Mi a kedvenc színed? – szegezte nekem a kérdést.
- Öhm… nem tudom pontosan. – mosolyogtam. – Talán a kék és a lila. Miért?
- Kérdezd inkább azt, hogy „és neked”. – mondta. Először kicsit hülyén jött le, és majdnem elnevettem magam, de rájöttem mire megy ki a játék. Próbálja terelni a témát kicsit barátságosabb utakra.
- És neked?
- Lila. – mosolygott angyali mosolyával. Tudom, hogy nem szabadna ilyet gondolnom, de ha egyszer csak így lehet jellemezni, akkor nem tudok mást gondolni. – Kedvenc gyümölcs?
- Húha… nincs igazán kedvencem. Sárgadinnye, eper, banán. A banánt mondjuk nagyon imádom. Pont az a leghizlalóbb gyümölcs a földkerekségen, de hát látszik, hogy édesszájú vagyok. – haraptam ajkamba vigyorogva.
- Édesszájú. Hmm… akkor gondolom a csokit is bírod. – vigyorgott.
- Csokifüggő vagyok. – vallottam be. Felnevetett.
- Oké, következő kérdés. Mi a kedvenc kiegészítőd?
- Mi van, most kifaggatsz, vagy mi? – nevettem.
- Nevezhetjük úgy is, édesem. – koppintott az orromra. – Ezt még a barátok is csinálhatják. – vágott közbe, mikor éppen tiltakozni akartam.
- Oké. – nevettem. – Azért ez elég durva, nem gondolod?
- Mi is?
- Hát hogy… - de nem akartam kimondani. Nem akartam kimondani azt, hogy az a durva, hogy így beszélgettünk az érzéseinkről. Mert azért ebből lejött, hogy ő is úgy érez, mint én. Én pedig néha nem úgy érzek iránta mint barát. Istenem, ez most nagyon zavaros. Azt sem tudom hol áll a fejem. – Semmi. – sütöttem le a tekintetem.
- Baj van? – csúszott közelebb.
- Nem, dehogy.
- Ha valami bánt, nekem elmondhatod. – állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. Arca ismét közel volt az enyémhez, ám most korántsem annyira közel, mint akkor.
- Köszönöm. – néztem szemébe, ami egy teljes világtérkép volt. Nagyon nehéz volt kijutni belőle. Nem lehetett megtalálni a végét. – Kérhetek valamit? – haraptam rá a körmömre.
- Persze. – mosolygott.
- Lehet hülyén fog hangzani, de… - hezitáltam, mire bátorítóan nézett rám. – Ölelj meg! – suttogtam.

Egyszerűbb volt kimondani, mint körbemagyarázni, hogy egyszerűn közel akarok lenni hozzá. Annyira közel, hogy érezhessem, már nem tud elmenni tőlem. Éreznem kellett őt, mert szükségem volt rá, szükségem volt meleg ölelésére, védelmező karjaira.

Válasz helyett megragadta a derekam, felemelt, és az ölébe húzott. Egyik kezemmel átkaroltam a nyakát, másikkal a pólója szélét markoltam.

- Egyáltalán nem érdekel, hogy nem barátokhoz méltó, amit csinálunk. – suttogta fülembe. – Nekem ez kell, és más nem érdekel. – simított végig arcomon.
- Szükségem van rád, Justin. – motyogtam nyakába, majd elengedtem a pólóját, és azzal a kezemmel is átkaroltam.
- Mindig itt leszek, ha kellek, Drin. – suttogta, és oldalamat simogatta.

Valahogy nem tudott most érdekelni, hogy barátoknak, vagy többnek nézünk-e ki. A barátok nem ölelhetik meg egymást? A barátok nem mondhatnak ilyeneket egymásnak? De. De igen. Nem érdekel, hogy ki mit gondol, én csak azt akarom tenni, amire szükségem van. Ha már egyszer visszakaptam, hagy érezzem azt, amit akarok.

- Mi lenne, ha elfelejtenénk a mai napot, és folytatnánk onnan, ahol tegnap abbahagytuk. Nem is. Onnan folytassuk, amikor hazahoztál. Rendben? – körmömmel pólója gyűrődését birizgáltam.
- Rendben. – suttogta mély, rekedtes hangon.

Ez a hang… Csodálkozik, hogy néha, akárcsak egy pillanatra is, de többet érzek, mint barátság? Amikor meghallom a hangját, amikor hozzámér, amikor rám néz, minden percben hálát adok az égieknek, hogy visszahozta.
Szorosan ölelt, és keze minden porcikámat bejárta.

- Olyan jó így. – suttogtam.

Csendben ültünk, egymást ölelve. Szorosan hozzábújtam, így éreztem csodás illatát, bőre melegét, és tökéletes vonásait kémleltem. Ő is szorosan tartott magánál, és hol oldalamat, hol combomat, hol arcomat simogatta.

- Elmondhatatlanul. – mosolygott, és egy puszit adott nyakamra.

Ekkor hirtelen csengettek.

- Na neee…. ez most komoly? – nyöszörögtem.
- Majd Lex kinyitja. – tűrt ki egy hajtincset a szememből.
- Lehet lefeküdt aludni. Ahogy láttam, szegényt nagyon megviselte ez az esős dolog. – húztam el a szám. – Hátha valaki, akit gyorsan lerázhatok. Mindjárt jövök. – egy puszit adtam az arcára, majd kiszálltam az öléből.

Mielőtt kimentem volna a szobából még hátrapillantottam, és megmosolyogtatott a látvány.
Ujjai az arcán egy ponton pihentek, ahova a puszit adtam. Ajkai mosolyra görbültek. És bár lefelé nézett, el tudtam képzelni, ahogy csillognak a szemei.

Mosolyogva szökdécseltem le a lépcsőn, és szintén mosolyogva nyitottam ki az ajtót. De mosolyom azonnal lefagyott az arcomról, amint megláttam, ki áll az ajtóban.

- Tyler? – kérdeztem meglepetten, kissé magasabb hangon, mint kellett volna.
- Szia, Drin. – mosolygott, és megölelt.

Tessék? Most komolyan azt mondta, hogy Drin? Na azért ezt ne…
Eléggé fura volt érezni az ölelését. Justin karjai közt sokkal biztonságosabb, és sokkal kényelmesebb.

- Mit keresel itt? – vontam össze a szemöldököm.
- Gondoltam megnézem, hogy épségben hazaértél-e. – kezeit zsebre dugta, és talpán himbálózott.
- Igen, köszi. – próbáltam kedvesebb hangnemet megütni. Justin után kicsit fura volt Tyler-rel beszélgetni.
- Bejöhetek? – kérdezte félénken.
- Ki az, Drin? – kiabálta egy hang. Amint láttam, Tyler kissé meglepődött. Majd megjelent mellettem Justin.
- Tyler az. – válaszoltam a kérdésére, de már úgy is látta.
- Ó, szia, Tyler. – köszönt Justin mosolyogva. Hirtelen nem tudtam hogy most őszintén mosolyog, vagy megjátssza. De miután jobban megnéztem, rájöttem, hogy csak egyszerű színészi tehetség.
- Szia. – köszönt Tyler hűvösen. – Oké, azt hiszem én nem zavarok. – mutatott hüvelykujjával a kapu felé.
- Ugyan már, gyere be. – lépett hátrébb Justin, hogy beférjen Tyler.
- De tényleg nem…
- Csak nyugodtan. – vágott közbe.

Bár kételkedve, de bejött Tyler. Mikor háttal volt nekünk, kérdőn néztem Justinra, mire csak elvigyorodott. Bezártam az ajtót.

- Ülj le, Tyler. – udvariaskodtam. Helyet foglalt az egyik kétszemélyes kanapén – Megkínálhatlak egy kis üdítővel?
- Elfogadom, köszönöm.
- Narancslé? Cola? Fanta?
- Narancslé. Az a kedvenced, ugye? – egy pillanatra Justinra nézett, majd vissza rám.
- Igen. – bólintottam, bár nem tudtam mi a jelentősége.

Ügyet sem vetve erre, a konyhába indultam, és egy tálcára 3 poharat és egy dobozos narancslevet raktam. Ha Tyler sokáig óhajt maradni, az elég érdekes lesz. A legjobb barátom, és a sima barátom, akinek állítólag bejövök egy légkörbe vannak, abból nem sok minden jó sülhet ki.

Leraktam a dohányzóasztalra a cuccokat, és mindegyikbe töltöttem, majd szétosztogattam. Kissé megijedtem, mikor a két kanapé közt állva észrevettem, hogy a jobb oldali kettesen Tyler, a vele szemben lévő bal oldali kettesen pedig Justin ül. Oké, akkor ezt hívják úgy, hogy zsákutca? Na most légy okos, Audrina, hogy hova ülj…

Aztán hirtelen Justin felállt.

- Mindjárt jövök. – azzal a konyha felé igyekezett. Gyorsan leültem a helyére.

Huh, ezzel most megmentett.

- Szóval..? – néztem Tylerre.
- Mi szóval? – kortyolt bele az innivalójába.
- Épségben vagyok? – nevettem.
- Miért kéne épségben lenned? – jött vissza Justin, és 3 szívószállal a kezében leült mellém. – Kértek? – nyújtotta felém, majd Tyler felé. Mindketten elvettünk egyet-egyet, majd Justin is belerakta az övébe.
- Tyler azért jött, hogy leellenőrizze, épségben hazaértem-e. – magyaráztam.
- És, mit gondolsz? – nézett Tylerre mosolyogva.
- Épségben van. – mosolygott vissza ő is.
Jaj, te jó ég. Egyre jobban kezdem érezni azt a bizonyos háromszöget…
- Hát, nemhiába… - vigyorgott rám Justin. – Csak kell egy ilyen fuvaros, nem?
- Feltétlenül. – mosolyogtam.
Aztán kínos csend állt be.
- Mondj valamit magadról, Tyler. Alig ismerlek. – törte meg aztán Justin.
- Nem sok mindent tudok mondani, ami számodra is érdekes lenne. – kicsi gúnnyal hangsúlyozott.
- Pedig nem sok mindent hallottam eddig rólad. Nem igazán kerülsz szóba a beszélgetéseink alatt. – húzta el a száját, mintha sajnálná.
- Igen, azt gondoltam. – suttogta, majd gyorsan beleivott a narancslevébe. – Nos, Drin már..
- Audrina. – szólt közbe Justin mosolyogva, mire Tyler kissé berágott, de gyorsan visszanyelte a dühét.
- Audrina már régóta a barátom, nagyon szeretem őt. Közel áll hozzám, és bármikor fordulhat hozzám, ha baj van. – mosolygott rám, mire visszamosolyogtam.
- Drin már azóta a legjobb barátom, mióta kinyitottam a szemem. Nálam jobban senki nem ismeri őt. Még ő maga sem. – mosolygott Justin győzedelmesen, majd rám pillantott.
- Dilis. – böktem oldalba.
- Ó, értem. Nos, az utóbbi időben egyre közelebb kerülünk egymáshoz, tényleg nagyon rendes lány. – mondta Tyler. Ez most komolyan is gondolja? Szerintem egyáltalán nem közelebb kerülünk, éppenhogy távolodunk.
- Mióta az első lélegzetemet vettem, azóta folyamatosan csak közelebb kerülünk egymáshoz. – vágott vissza Justin. – Ugye, szivi? – simította kezét a combomra, majd hátradőlt a kanapén, és kezét levette a combomról.
- Ugye, szivi. – ismételtem szavait mosolyogva, válaszként használva.
- Nos.. – nézett Tyler az órájára. – Nekem mennem kell. Majd máskor összefutunk, Drin. – nézett rám.
- Audrina, Tyler. – emelte fel a hangját Justin, és előredőlt.
- Persze. – mosolygott, majd felállt, és közelíteni kezdett felém.
- Hoppá! – ugrott fel Justin. – Azt hiszem Scooter hív. – fogta a zsebét. – Drin, most el kell mennem. – nézett rám szomorúan.
- Ó, Justin, ne már. – suttogtam.
- Sajnálom. Amint tudok, jövök. Ígérem. – mosolygott. – Szia, pici manóm. – szorosan megölelt, majd egy hosszú puszit adott az arcomra. Ismét el akart hajolni, de még időben meg tudtam fogni a nyakát, és visszahúzni magamhoz. Én is adtam egy hosszú puszit az arcára, majd szomorúan elhajoltam. Rám mosolygott, majd bólintott Tylernek, és elment. Ő is jókor hagy itt…
- Azt hiszem, akkor még maradhatok egy kicsit. – vigyorgott Tyler.
- Bocs, Tyler, most nem nagyon érek rá, mert Alexis-szel kel foglalkoznom. Nem akarom, hogy beteg legyen. Nem haragszol?
- Ja, nem, dehogy. – mosolygott, de arcáról sütött a csalódás. Én nem akarom megbántani őt, de azt sem akarom, hogy hiú ábrándokat kergessen. Meg nem mintha most lenne Tylerhez kedvem, mikor most hagyott itt Justin.
- Köszi. – mosolyogtam. – Holnap találkozunk. – indultam az ajtó felé.
- Persze. Szia. – intett, majd kiment.

Bezártam az ajtót, majd felslattyogtam a szobámba.
Unottan vágódtam le az ágyamra.

- Köszönöm Justin Bieber. Itt hagysz, mikor szükségem van rád. Még jó, hogy megígérted, hogy mindig itt leszel. Scooternek is most kell hívni, ugye? Ajj, komolyan mondom. – ütögettem a párnámat, és lehunytam a szemem, hátha hamarabb lenyugszom.
- Megígértem, hogy mindig itt leszek. Itt is vagyok. – suttogta egy lágy, mély, édes hang a fülembe.
- Justin? – pattant ki a szemem. Szembetaláltam magam mosolygó arcával.
- Szia…újra. – vigyorgott.
- Justin? Hogy…?– dadogtam.
- Csak kíváncsi voltam, hogy mit fogsz csinálni, ha elmegyek. – felült, magával húzva engem.
- Mit gondoltál, mit fogok? – hangomban némi gúny keveredett a megkönnyebbüléssel, hogy itt van.
- Hát… mit tudom én. – vont vállat. – Lesmárolod, vagy valami. – vigyorodott el.
- Justiin. – nyavalyogtam. – Mégegyszer mondom, a barátom. – nyomatékosítva ejtettem ki az utolsó szót.
- Aha. Barát. Persze. – forgatta meg a szemét. – Hova tetted a füled a beszélgetés alatt?
- Mosodába. – gúnyolódtam.
- Ja, hogy mosassák ki. Ó, értem. – bólogatott mindent tudóan.
- Köszönöm. Igazán kedves vagy. – ütöttem vállba, majd felálltam, és a géphez mentem.
- Most mi az? – a monitorban visszaverődött a képe, így láttam, hogy felém közeledik, és át akar ölelni, így gyorsan megfordultam. Megtorpant. – Haragszol? – görbítette le szája sarkát, és nagy szemeit édesen csillogtatta.
- Nem. – morogtam, majd visszafordultam a gép felé, ami időközben már bekapcsolt. Elindítottam a böngészőt, és felmentem twitterre, valamint egy másik ablakban behoztam a youtube-ot, és a változatosság kedvéért elindítottam a Next to you-t.
- Ezt én is el tudom énekelni. – hajolt előre, és szemem sarkából láttam, ahogy mosolyog rám.
- Hogy lehet az? – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Jajj, most mi a baj? – lépett mellém, és az asztalra könyökölt. – Nagyon jól tudod, hogy nem gondoltam komolyan.
- Nem azzal van a baj. Hanem…még te vagy felháborodva. Azért egy bocsi féleséget elereszthettél volna. – időközben felcsendült a dal, ami már a „that you keep that smile” résznél járt.
- You are my dream, there’s not a thing I won’t do, I’ll give my life up for you, cause you are my dream. – énekelte, és minden szónál egyre csak közeledett.
- Szerintem álmodtál te már jobbat, mint én. – vágtam fapofát.
- Ezt erősen kétlem, de erről jut eszembe… - nem szánt túl nagy figyelmet megjegyzésemre. – Nem vagy fáradt, amiért minden nap az álmaimban szerepelsz? – mosolygott.
- Tessék? – csodálkoztam, majd elnevettem magam.
- Elég kimerítő munka lehet 24 órás műszakot vinni. Veled kelek, veled fekszek, egész nap rajtad gondolkodom… azért nem lehet neked egyszerű. – csóválta a fejét.
- Tiszta dili vagy. – böktem oldalba. – Na jó, tudod mit? – hirtelen megváltozott a kedvem, és sokkal felszabadultabb voltam, mint pár perccel ezelőtt. – Azt mondom, nem.
- Nem, nem vagy fáradt, vagy nem, nem egyszerű? – ragadta meg a kezem, és felállított.
- Nem vagyok fáradt. – haraptam ajkamba. Elmosolyodott.
- Nothing will ever come between us, cause I’ll be standing right next to you, right next to you. – fejezte be a refrént.
Mosolyogva megöleltem, és nyakába fúrtam az arcom. Ekkor megcsörrent a telefonom.

- Hát ez nem lehet igaz. – dörmögtem.
- Biztos Tyler az. – kuncogott.
- Már azonnal fejezd be. – csaptam gyengéden a mellkasára, majd a telefonomhoz nyúltam.
A kijelzője Nicolt mutatta. – Szia, szivem. – köszöntem bele vidáman, majd a gépre mutattam, jelezve Justinnak, hogy halkítsa le a zenét, amit ő készségesen meg is tett.
- Szia, Audry. Jó hírem van. – hangjából áradt a boldogság.
- Ne csigázz. – nevettem.
- Lesz Mikulás buli. – sikított fel.
- Tessék? – sápadtam el. – Mikulás?
- Igen. – hangja még mindig boldog volt, ám kissé csillapult izgalma. – 3 nap múlva december 6.-a lesz, Audry.
- Micsoda? – hangom elcsuklott. – Ez komoly? – a naptáramhoz rohantam. És tényleg.
- Igen. El vagy tájolva? – nevetett.
- Ehh…csak egy csöppnyit. – kacagtam. – Izé…és…kik lesznek ott?
- Barátok. Kerti parti lesz. Esti. – hangja ismét lázban égve csengett. – Soroljam fel őket?
- Nem köszi. – nevettem.
- Megkérdezed Justint, hogy jön-e ő is? – izgatottsága nem csillapult.
- Persze. – mosolyogtam.
- Köszi. Suliban majd beszélünk a részletekről. Holnapra megcsinálom a meghívókat, és szétosztogatom. Remélem havazni fog aznap. Gyönyörű lenne. – ismét a sikítás kerülgette.
- Lassabban válts témákat, mert nem tudom felfogni. – nevettem.
- Bocsi, bocsi. Csak…kissé izgatott vagyok. – kacagott.
- Ó, na ne mondd. – viccelődtem. – Ha gondolod, segítek majd meghívót osztani. – ajánlottam fel.
- Elfogadom, köszi. – nevetett. – Akkor holnap.
- Holnap. – bólintottam. – Bye, baby! – nevetgéltem.
- Adios! – nevetett ő is, majd lerakta.
- Mi van december 6.-ával? – érdeklődött Justin, amint leraktam a telefont.
- Nicol Mikulás bulit szervez. Azt kérdezte, hogy te el tudnál-e jönni. – mosolyogtam.
- Hol lesz?
- Náluk. Esti kerti parti lesz. – nevettem.
- Király. – kacsintott, majd elnevette magát. – És megint azokkal, akik a bowlingkor is voltak?
- Még én sem tudom a vendéglistát. – vontam vállat.
- Én mennék, de nem tudom, hogy bele kéne-e keverednem a társaságba. – arca kissé rémült volt.
- Hozd Kenny-t. – ajánlottam.
- Hogy azt gondolják, hogy egy elkényeztetett szupersztár vagyok, aki a testőre nélkül meg se tud mozdulni? – húzta el a száját.
- Ugyan már, Justin. – karoltam át a nyakát, és szemébe néztem. – A bowlingozáson sem szóltak egy szót sem. És én is szívesebben mennék, ha te is jössz. – mosolyogtam.
- Tudod, hogy én is mennék. – simogatta az arcom. – De az esetek többségében nem is érdeklik őket, hogy én mit akarok. – vont vállat.
- Tudod mit..? – mosolyogtam, és lábujjhegyre állva füléhez hajoltam. – Majd én vigyázok rád. – suttogtam, majd ajkamba harapva elhajoltam. Elvigyorodott.
- Megyek. – harapott ő is ajkába.
- Biztos? – reménykedtem. Felsóhajtott.
- Ne csillogtasd így a szemed, mert így sokkal nehezebb lesz nemet mondanom, ha azt kellesz. – mosolygott szomorúan, majd magához húzott.
- Utálom, hogy híres vagy. – motyogtam, és szorosan öleltem magamhoz.
- Végre valaki, aki lány, és ilyet mondd. – simogatta a hátam. Elhajoltam.
- Miért?
- Mindegy. – húzott vissza magához, és arcát nyakamba fúrta.