|| Ötödik fejezet ||

Sziasztok!

Meghoztam az új részt!:) Hűha, átléptük a 1000 megtekintést és már van 6 feliratkozó! :) Király. :D

Jó olvasást. 

Kriszti S.

- Megengeded, hogy ma én vigyelek suliba? – hajolt át Justin, és szeméről levette a napszemüveget. 

Mosolyogva figyelte, hogy milyen bambán állok a kapuban. Egy nagy erejű szél söpört végig, amitől 
kirázott a hideg.

- De csak meg fázok. – találtam hirtelen jó kifogást.

Fel kellene hagynom most már a kifogások keresgetésével, és úgy válaszolni, ahogy szívem szerint 
szeretnék.
Kiszállt a kocsiból, én pedig kiléptem a kapun. Mire beügyetlenkedtem a kaput, ő már megkerülte a 
kocsit is.

- Jó reggelt. – mosolygott. Én is elmosolyodtam.

Még egy ilyen szomorkás hangulatú, színtelen reggelen, amikor végre jól kelek, és még akkor is 
elrontják a hangulatom, ő mégis meg tud mosolyogtatni.

- Szabad? – tett egy apró lépést felém.

Ismét elmosolyodtam, és széttártam karom. Hirtelen megcsillant a szeme, bár láttam rajta, hogy
meglepődött viselkedésemen, de végül széles mosollyal megölelt. Bevallom, én sem értettem magam,
de végre egyszer nem bántam meg, amit tettem.

- Köszönöm. – suttogta, majd elvált, miközben végigsimított derekamon. – Parancsolj. – nyitotta ki
nekem az ajtót.

Beszálltam, majd nem sokkal később már ő is bent ült, és gyújtást adott a kocsinak. Feltekerte a fűtést,

ami kellemes meleggel árasztotta el az egész belteret.

- Nagyon csinos vagy. – jegyezte meg mosolyogva, s egy pillanatra rám nézett, majd szemét 

visszaszegezte az útra.

- Köszönöm.

- Mit gondolsz az albumról? – hozta fel a témát. Felsóhajtottam.

- Ne most beszéljünk erről. – hajtottam le a fejem.

- Bocsánat. – suttogta. – De ez azt jelenti, hogy lesz alkalmunk még beszélni, ugye? – reménykedett.

- Az attól függ…

- Mitől?

- Hagyjuk.

- Hagy halljam.

- Hogy milyen kedvem lesz. – vontam vállat

- Audrina… - forgatta meg a szemét. –Ha már át akarsz verni, legalább normális indokkal próbálkozz. 

– mosolygott.

- Oké, igyekszem. – vigyorogtam. Kacagva megcsóválta a fejét.

- Attól tartok megérkeztünk. – mondta pár perc múlva, és már a halk motor zaját sem hallottam.

- Köszönöm, hogy elhoztál. Bár semmi szükség nem lett volna rá…

- Érted jöhetek? – vágott közbe.

- Justin… - hajtottam le a fejem.

- Ne kérd, hogy szálljak le rólad. Nem fogok. – fenyegetett, majd elmosolyodott.

- És mégis mit akarsz? Üldözni?

- Ha kell, igen. Csak egy dolgot akarok.

- Mit? – néztem fel rá.

- Hogy ismét a barátodnak tekints. És hogy megbocsáss.

- Oké, és ha azt mondom megbocsátok, akkor abbahagyod?

- Nem. Mert tudom, hogy nem szívből bocsátasz meg. Akkor hagyom abba a… valójában mit is 

hagyjak abba? – ráncolta szemöldökét.

- Hát ezt a nyomulást. Reggelente a konyhában ülsz, elhozol a suliba, satöbbi.

- Ez nem nyomulás. – döbbent meg, hogy nem értem. – Én úgy teszek, mintha barátok lennénk. –

magyarázta. – Mert a te verziód szerint nem vagyunk azok, ha jól gondolom… - húzta el a száját.

- Jól gondolod.

Igazából nagy megkönnyebbülés volt, hogy nem fog leszállni rólam. Így simán bunkózhatok vele. 

Jaj, dehogy, nem fogok. Azaz, próbálok kedves lenni mindig. De egy kis távolságtartás kell. Ha tudok 

egyáltalán távolságot tartani…

- Addig fogok próbálkozni, amíg újra a barátodnak nem tartasz, és amíg meg nem bocsátasz.

- Ez a kettő nem függ össze. Lehet megbocsátok, de barátok nem leszünk többé.

- Oké, akkor fogalmazok úgy, hogy nem érdekel, hogy mit gondolsz, mert tudom, hogy egyszer 

megbocsátasz. És újra barátok leszünk, mint régen.

- Elkések. – vágtam rá.

- Nem késel el. Ne keress újabb kifogást, édes. – húzta fel egyik szemöldökét

- Nem kifogás. És ne nevezz édesnek. – szoprán hangon csilingeltem, majdhogynem hisztérikusnak 

hangzott.

- Ezen a téren nagyon szkeptikus vagy. – dorgált.

Megforgattam a szemem, és észrevétlenül az órára pillantottam. Még volt negyed órám.

Ekkor támadt egy ötletem.

- Nézd. – mutattam el a távolba. Mikor elfordult, gyorsan kinyitottam az ajtót, és csaknem kiugrottam 

a kocsiból.

- Drin! – kiáltott utánam, de én bevágtam a kocsiajtót, majd a suli felé rohantam.

Hirtelen valami keménybe ütköztem, és két kar fogta közre a derekam. Felnéztem az illető arcába. 

Éppen elnézést akartam kérni, amikor láttam, hogy csak Tyler az.

- Mi a… - kezdte.

- Audrin! – hátrafordultam, és láttam Justint, ahogy mérgesen kiabál utánam, és rohanva jön felém.

- Bocs.

Azzal már ott sem voltam. Még vagy 10 méter volt a suli bejáratáig, amikor valaki megragadta a 

felkarom, és a derekam, és megfordított.

- Ennél kínosabb helyzetbe már nem is hozhattál volna. – suttogta.

- Nem szeretnéd te megtudni, milyen az, ha én kínos helyzetbe hozok valakit. – köptem, és karom 

megpróbáltam kihúzni szorításából, de nem ment. – Engedj el. – mondtam halkan. – Nem akarok 

jelenetet rendezni. A te hírnevednek sem tenne jót. – fenyegettem.

- Nem értem miért csinálod ezt. – arca kétségbeesett volt.

Aztán hirtelen elengedett, megfordult, s miközben elsétált, felrakta a szemüvegét.

Még egy ideig néztem utána, majd észrevettem, hogy mindenki engem néz. Most mit mondjak?

Jobbnak láttam, ha semmit. Szám szélét rágtam, és vártam, hátha elfordulnak, de nem történt meg. Így 

gyorsan megfordultam, és lehajtott fejjel az osztályterem felé vettem az irányt.

~

Hát persze, hogy az egész suli ezen csámcsogott ma. Nicol próbált rábeszélni, hogy nem erről 

beszélnek, de azért süket nem vagyok…

Akivel csak tudtam beszélni, mindenkinek próbáltam beadni, hogy csak egy kis összekapás volt, de 

persze senki nem hitte el. Biztos vagyok benne, hogyha például Tyler lett volna Justin helyébe, biztos 

senki nem figyel fel ránk, de így… Egyszerűen felháborító, hogy ekkora felhajtás van körülötte.

Persze mindenki azt kérdezgette, hogy mi van köztünk, meg ilyenek. Komolyan mindjárt 

kiplakátozom a suli falára, hogy le lehet szállni rólam.

Utolsó, azaz a hatodik órán azon agyaltam, hogy vajon tényleg eljön-e értem. De a végén arra 

jutottam, hogy valószínűleg nem, mivel ez a viselkedésem bőven túl ment minden határon.

Aztán végre kicsengettek.

Megkönnyebbülve felkaptam a táskám, és én voltam az első, aki elhagyta a termet. A suliból kiérve 

rögtön megcsapott a jó levegő volt. Nem volt se nem hideg, se nem meleg. A suli táblájához érve 

szemem sarkából láttam, hogy megáll mellettem egy kocsi. Ijedten kaptam rá a fejem, de ijedtségem 

rögtön elszállt, amint megláttam a nyitott ablakon keresztül Justin mosolygó arcát.

- Pattanj be. – intett a fejével.

- Köszi, megy egyedül is. – azzal továbbindultam.

Hallottam ahogy becsapódik az ajtó. Azért is elnéztem más irányba. Felesleges volt, nem érdekelte, 

hogy próbálok nem tudomást venni róla. Megállt előttem, mire megtorpantam, és rá kaptam a 

tekintetem. Farkasszemet nézve velem hirtelen megragadta a derekam, és a kocsihoz tolt. Betuszkolt 

az ajtón, majd megkerülte a kocsit, és ő is bepattant.

- Ha 100 méteres körzeten kívül leszünk, kiszállok. – figyelmeztettem. – Csak nem akartam megint 

feltűnést kelteni.

Nem is figyelt rám. Azaz, gondolom figyelt, de nem reagált.

Az utat bámultam, és pár perc múlva azon kaptam magam, hogy elhaladtunk az utcánk mellett.

- Arra. – mutattam vissza, majd ránéztem.

- Tudom. – mosolygott.

- Mit csinálsz? – hajoltam előre, hogy lássam az arcát. – Megint jelenetet akarsz? – néztem rá kérdőn.

- Mi lenne, ha nem mindig letoltál, ha veled akarok lenni, hanem próbálnád te is élvezni? – forgatta 

meg a szemét, és ajkát harapdálva úgy fordult, hogy ne lássam az arcát.

Visszaültem rendesen, és mit ne mondjak, eléggé bűntudatom volt. Hiszen igaza van. Mindig a rossz 

oldalát látom a dolgoknak. Megsértem, és bunkón viselkedek vele, csak azért, hogy ne higgye azt, 

hogy egyhamar megbocsátok? Már megbocsáss, Audrina, de ez valami undorító. Csak velem akar 

lenni. Ennyi. Ráadásul….az nekem sem lenne ellenemre.

- Sajnálom. – suttogtam, és szégyenkezve lehajtottam a fejem

- Nem kell sajnálnod. Csak egy kis megértést kérek tőled. Ne ugorj egyből a nyakamba. Nem is várom 

el. Csak annyit kérek, hogy segíts nekem, hogy újra tudjam csinálni. – láttam, hogy rám néz, így én is 

felnéztem rá. – Mit szólsz hozzá? – mosolyodott el féloldalasan.

- Oké. – egyeztem bele rögtön. Félig azért, mert nem is volt ellenvetésem, félig pedig, hogy 

jóvátegyem előbbi bunkóságom.

Aztán megállt a kocsi. Valami parkba hozott. Itt még nem is jártam. Mondjuk vannak közelebbi 

parkok, oda szoktunk járni. Kiszállt, és én is követtem a példáját.

- Mit szólnál, ha sétálnánk egy kicsit? – lépett mellém. – Jó az idő.

- Benne vagyok. – bólintottam, és elmosolyodtam. Egész izgatott lettem ettől a „programtól”. Egy séta 

Justinnal… ígéretesnek hangzik.

Intett a fejével, és elindult. Egy ideig némán sétáltunk egymás mellett, a kavicsok ropogtak a lábunk 

alatt, és néha le-lehullott egy-egy megsárgult levél.

- És… - kezdtem. – Hogyhogy nem vagy most elfoglalt? – rám kapta tekintetét. – Úgy 

értem…fellépés, interjú, valami?

- Igazából most is elfoglalt vagyok. – nevetett. – A Schools 4 All programmal jöttünk, de kiléptem. 

Scooter és Kenny is végig tudja járni a sulikat, nem kellek én is. – nézett rám mogyoróbarna 

szemeivel. Ha aztán nem fordul el, nem tudtam volna leszakítani tekintetem az övéről.

- Hol laktok? – bukott ki belőlem a következő kérdés.

- Lakókocsi. – vont vállat.

- Nem rossz folyton lakókocsikban aludni?

- Egy idő után hozzászoksz. Helyesebben, rá vagy kényszerülve, hogy hozzászokj. – javított.

Szegény…állandóan lakókocsikban aludni, amikor körbe kell utazni a világot…Elég kényelmetlen 

lehet. És… óó! Hirtelen eszembe jutott egy ötlet. Jónak tűnik, de nem tőlem függ. Beszélnem kell 

anyával. Feltétlenül.

- Mesélj magadról. – kért.

- Mit szeretnél tudni?

- Sok barátod volt már? – kérdezett bele egyből a közepébe. Egy pillanatra megálltam, mire 

hátrafordult.

- Öhm… - indultam tovább, és ő is felvette a ritmust. – Nem kifejezetten.

- Szabad tudnom pontosan mennyi?

- Kettő. De egyik se volt valami nagy szám. Nem mondható szerelemnek, amik azok voltak. – vontam 

vállat.

- Most van valami kiszemelt? – jött a következő kérdés. Értetlenül kaptam rá a szemem. – Mi az? –

torpant meg. Én is megálltam, és elé léptem.

- Miért érdekel? – mosolyogtam pimaszul, és annyira közel léptem hozzá, hogy a kabátzsebembe 

dugott kezem hozzáért az ő kabátjához.

- Szeretném tudni, hogy állsz. – mosolygott ő is.

- Van ennek jelentősége? – forgattam meg a szemem.

- Nagyon is. – bólintott. – Így kiderül, hogy mennyire kell féltselek a pasiktól. – harapott ajkába, hogy 

elfojtsa vigyorát.

- Miért kéne engem félteni?

- Nem akarom, hogy minden pasi körülötted legyeskedjen. – vonta össze szemöldökét.

- Ki beszél. – mondtam gúnyosan. – Körülötted meg minden percben lányok tömkelege sikítozik. 

Hasonlítsuk csak össze… - döntöttem oldalra a fejem.

- De ők nem azért, mert hű de szerelmesek lennének. Ők rajongók. Százan sem annyira ártalmasak, 

mint körülötted öten.

Épp tiltakoztam volna, amikor egy pad felé bökött. Akkor vettem észre, hogy még közelebb álltunk 

egymáshoz. Ebbe kicsit belepirultam. Eléggé hamar jött a változás… az előző percekben még ki 

akartam szállni a kocsijából, most pedig már centiméterekre egymástól beszélgetünk?

Leültem, majd ő is. Így lényegesen több hely volt köztünk, annak ellenére, hogy kabátja súrlódott az 

enyémmel.

- Tudod… - térdére könyökölt, és úgy nézett rám. – Nagyon megváltoztál.

- Jó, vagy rossz irányban? – vontam össze szemöldököm.

- Persze, hogy jó irányba. – forgatta meg nevetve a szemét. – Sokkal…nőiesebb lettél. – nézett a 

szemembe. – De maradtál ugyanolyan csodálatos. – a végét már suttogta. Elmosolyodtam, és zavartan 

hajtottam le a fejem.

- Nem kell túlozni. – ráztam a fejem.

- Túlozni? – kacagott. – A csodálatos még nem is a legmegfelelőbb szó.

- Oké, azért neked sem kéne panaszkodni. – kezdtem bele. Ha már a jellemzéseknél tartunk, miért ne? 

– Az arcod…sokkal…férfiasabb. – használtam a legmegfelelőbb szót. – Még maradt meg a kisfiús 

énedből, de már teljesen más. – most, hogy komolyabban szemügyre vettem, még több változást 

vettem észre. – Szögletesebb… - böktem ki a következőt. Elmosolyodott, felült rendesen, és 

szembefordult velem. – És…be kell vallani… - haraptam ajkamba mosolyogva. – irtó helyes lettél. –

böktem meg játékosan.

- Azt gondolod? – nevetett.

- Teljes mértékben. – bólogattam.

Most valahogy könnyebb volt vele beszélnem. Így, hogy ilyen sokáig tűnődtem el az arcát, és hogy 

ilyen közel éreztem magamhoz, olyan volt, mintha nem telt volna el az a 4 év. Mintha a tegnap a 4 

évvel ezelőtti nap lett volna. Mintha el sem váltunk volna egymástól. Mintha nem is haragudtam volna 

rá.

- És mi van a… - kezdte, de hirtelen megcsörrent a telefonom.

- Pillanat. – néztem rá, és elővettem a telóm. Csak SMS jött. Lextől.

„gyere haza. szükségem van rád. minél hamarabb. siess kérlek.”

- Mi a baj? – hangja aggodalmas volt.

- Mennem kell. – álltam fel.

- Miért? Mi baj van? – állt fel ő is.

- Még nem tudom. De mennem kell. Sajnálom. – húztam el a szám.

- Foglak még látni, ugye? – fogta meg a kezem, mikor elindultam.

- Igen. – bólintottam.

És ekkor én magam sem tudom, hogyan, de hirtelen megöleltem. Olyan váratlanul érte a tettem, hogy 

először vissza sem ölelt. És mit ne mondjak, nem csak őt érte váratlanul. Én is teljesen ledöbbentem 

magamon. De abban a pillanatban nem ezzel foglalkoztam. Sokkal inkább azzal, hogy átölelt. És ez

furcsa, de…megnyugtató volt. Bár nem most éreztem először ölelését 4 év után, de ismét olyan 

hatással volt rám, mint először.

- Hívsz majd? – suttogtam.

- Hívlak. – leheletét még a kabátom sem tudta megállítani, hogy ne érjen a nyakamhoz. Elhajoltam, és 

szemébe néztem. De most kivételesen nem az fogott meg, hanem az ajka. Az ajka, amely nem tudta 

leplezni boldogságát, és óriási vigyor formájában táncolt arcán.

Hirtelen eszembe jutott Lex.

- Jaj, Lex. – kaptam a homlokomhoz. – Megyek. – hátrálni kezdtem. – Majd…beszélünk. – kiáltottam 

még, majd futólépésben elindultam.

Igazából végigkocogtam az egész utat, így 20 perc alatt hazaértem. Nem volt annyira messze, mint 

gondoltam.

Lihegve rontottam be a házba, és kapkodva vettem le a cipőt, amiből apró csetlések-botlások 

keletkeztek. Már innen láttam, hogy Lex a kanapén ül.

- Sajnálom, hogy csak most jövök. – szabadkoztam. – Mi a baj? – ültem le mellé.

Felhúzta a térdét, és átkarolta.

- O-ó. Ez nem tetszik nekem. Mi történt? – karoltam át.

Aztán elmondta a szerelmi gondjait, én pedig tanácsot adtam neki. Választani neki kell, én csak 

segítek a választásban.

Délután 5 körül hazajött apa, fél 6 fele pedig anya. Eszembe jutott, hogy beszélni akarok vele úgyhogy 

megkörnyékeztem.

- Anyaa… - ültem le a bárszékre, miközben ő a vacsorát készítette.

- Arról lenne szó, hogy mit szólnál… - de megcsörrent a telefon. Ó, király.

- Igen? – szólt bele anya. – Ó, szia, Clare. – vidult fel.

Oké, azt hiszem legjobb lesz, ha hagyom most őt beszélni. Clare a legjobb barátnője, és ha elkezdenek 

beszélni, akkor órákon át csak dumálnak és dumálnak.

Felcsoszogtam a szobámba, és leültem az asztalomhoz. Az órarendemet tanulmányozva rájöttem, hogy 

holnapra semmit nem kell tanulni. Emiatt rögtön jobb kedvem lett, és mosolyogva ültem le az ágyra, a 

laptopot pedig az ölembe vettem. Első utam Twitterre vezetett. A követőim száma 4208-ra ugrott. Te 

jó Isten! Tegnap még csak háromezer-valamennyi volt. Úgy látszik túlságosan híres lett az az 

incidensem Justinnal…. Végignézegettem, hogy kik követtek, de egy csomó mindenkinek nem volt 

képe, vagy más volt a neve, így igazából nem tudtam, hogy kik követtek. De egy követőmön megakadt 

a szemem. Pattie. Pattie volt az. Komolyan visszakövetett? De még csak pár nap telt el… Gyorsan 

rákattintottam, hogy megbizonyosodjak, tényleg ő az. Ő volt. Azonnal a telefonom után kaptam, és a 

gyorshívóból kikeresve Justint már ki is csörgött. Még a második csörgés előtt felvette.

- Szia, Drin. – köszönt vidáman.

- Képzeld, képzeld… - vigyorogtam. – Pattie visszakövetett.

- Anya? Tényleg? – csodálkozott. – Nem is mondta, hogy megtalálta a twittered. – hangja szomorú 

volt.

- Igazából lehet nem is tudja, hogy én vagyok az. – hirtelen csalódott lettem. Erre nem is gondoltam.

- Felhívom. – ajánlotta.

- Ó, nem. Nem akarlak ilyennel terhelni. – ellenkeztem.

- Terhelni? – kacagott. – Éppen szétuntam a fejem egy tál popcornnal a kezemben, szóval egyáltalán 

nem terhelsz. – hangja újra vidám volt. – Meg egyébként is… te sosem terhelnél. – mondta lágy 

hangján, és valószínűleg tartottam, hogy mosolyog.

- Köszönöm. – hajtottam le a fejem, és ajkamba harapva próbáltam csillapítani zavaromban keletkezett 

mosolyom.

- Pár perc múlva visszahívlak. – mondta, és mielőtt letette volna, valami reccsenést hallottam. Aztán

rájöttem, hogy csak a popcornt rágta.

Tweeteltem párat, amíg vártam, hogy Justin hívjon. Kevesebb, mint 5 perc múlva megszólalt a 

telefonom csengőhangja.

- Na? Mit mondott? – szóltam bele

- Igen. – bólintottam, bár nem tudom miért.

- Kaptál még egy követőt. – hangja sejtelmes volt.

- Ó, valóban? – nevettem. – Csak nem Justin Bieber az? – vigyorogtam.

- Honnan tudtad? – hangja sértődött volt, de végül elnevette magát. – Egyébként… - váltott 

komolyabb hangnemre. – Ha már beszélünk, esetleg megbeszélhetnénk egy…találkozót. – hangja 

félénk volt. Elmosolyodtam.

- Oké. – egyeztem bele. – Mi szólnál hozzá… - jutott hirtelen eszembe egy ötlet. - …ha eljönnél 

hozzánk? – ajánlottam ezennel én félénken. Féltem, hogy mit fog válaszolni.

- Nekem tökéletes. – hangjából áradó boldogsága hallatán hirtelen elszállt minden félelmem.

- Azt hiszem van egy-két dolog, amit meg kéne beszélnünk. – reméltem veszi a lapot.

- Én is így gondolom. – hangja komoly volt.

- Hétvége? – ajánlottam.

- Szombat? – ezennel ő.

- Délelőtt vagy délután?

- Nem gond, ha estefele? Lesz egy kis elintéznivalóm aznap.

- Felőlem vasárnap is lehet. – vontam vállat.

- Nem, nem, jó a szombat. Nem este 9-kor fogok odamenni, ne úgy értsd. – nevetett.

- Oké, nekem 8. – nevettem vele. – Akkor…majd… - hebegtem.

- Találkozunk. – fejezte be.

- Igen. – mosolyogtam.

- Jó éjt, Drin. – csak én hallottam rosszul, vagy tényleg jól szórakozott valamin?

- Neked is.

Azzal lerakta.