|| Tizenegyedik fejezet ||

- Utál… - suttogtam. Eddig nem tudtam, milyen az, ha sokkot kap az ember. Most már tudom.

Egyetlenegy szó lebeg a szemed előtt, és lehetetlenség kiverni a fejedből. Az én fejemben is 
csupáncsak egyetlen szó kavargott: UTÁL. És ez tönkretette az egész elmémet, szívemet, testemet.

- Nem utál, Justin. Nem utál. – nyugtatott.
- De. Utál. – suttogtam, ezentúl sírás, ordibálás nélkül.
- Megyek beszélek vele, jó? Ülj le addig ide. – vezetett a kanapéhoz, és leültetett. – És ne menj sehová.

Jenny otthagyott, én pedig csak ültem, és bámultam a semmibe. És továbbra is csak egyetlen szó 
lebegett a szemem előtt… UTÁL!

Audrina szemszöge:

- Kislányom, kérlek! – hallottam anya könyörgő hangját, amit már legalább negyed órája hallgatok. 

Eddig nem válaszoltam egy árva szót sem, csak bőgtem és bőgtem, ám most, hogy sikerült leállítanom 

magam, úgy gondoltam, ideje lenne félretenni a bunkóságom, és kinyitnom az ajtót. Az ajtóhoz 

csoszogtam, a macimat szorongatva, és lassan kinyitottam. – Audrina, végre! – ölelt át rögtön.
- Anya. – suttogtam, és próbáltam eltolni magamtól. Nem kell a sajnálat. Nekem csak egyvalami kell.

- Beszélgessünk. – mondta, és becsukta az ajtót.

- Anya, semmi kedvem ehhez. – ráztam csökönyösen a fejem. Mit sem törődve szavaimmal az ágyhoz vezetett, és leültetett. – Nem fogok arról a mocskos dögről beszélni. – szögeztem le.

- Audrina, ne beszélj így Justinról. – hangjában erős szigor volt, erősebb, mint általában szokott.

- Baj, hogy kimondom az igazat?

- Ha majd magadhoz térsz, és átgondolod, akkor csúnyán meg fogod bánni, hogy ilyeneket mondtál.

- Ezt elég erősen kétlem. – fintorogtam.

- Összeomlott. – suttogta. – Nem gondolta, hogy ennyire túlreagálod majd.

- Én? ÉN? – emeltem fel a hangom. – Mégis mi a francot reagáltam túl? – ismét kiabáltam. Mély levegőt vettem, és megpróbáltam lenyugtatni magam. – Semmit, mondom semmit nem reagáltam túl. – suttogtam. Inkább suttogok, minthogy kiabáljak.

- De, nagyon is. Nem ő tehet róla, hogy a karrierje nem engedi meg neki, hogy azzal legyen, akit szeret. – mondta.

- Ha annyira szeretne, itt maradna. – a fogamat csikorgattam, annyira ideges voltam. Miért védi őt ennyire?

- Audrina. Nem érted, hogy nem tud maradni? – kezdett ideges lenni.

- Azt mondta mindig itt lesz. – suttogtam, és szinte hallottam suttogó hangját, amikor a fülembe súgta 

azt a rövid kis mondatot. – Miért mondott ilyet, ha tudta, hogy úgysem tud mindig velem lenni?

- Te is tudtad, hogy nem lesz mindig veled.

- De én hittem benne. – ismét kifakadtam. – És ezért  hittem annyira erősen abban, hogy mindig velem 

lesz, mert hittem benne. – hangom elcsuklott, és szemem ismét égni kezdett, annyira sokat sírtam, és 

most ismét a sírás környékezett.

- Nem értem, miért veszed ezt fel annyira. – suttogta a fejét csóválva. – A mai világban már minden 

megoldható. Telefon, MSN, skype, bármi, amit akarsz. Nicollal sem töltesz valami hű de sok időt együtt, és mégis kibírod. Havonta maximum ötször szerveztek valami programot.

- De őt látom a suliba.

- Justint pedig mindenhol látod, ahol csak akarod. Újság, internet, bárhol.

- Az nem ugyanaz.

- Na jó. Ebből elég volt. – hunyta le a szemét, majd nagy levegőt vett, és kinyitotta. – Fogadni merek, hogy őt jobban megviselte ez az egész, mint téged.

- Ezt is erősen kétlem.

- Sokkot kapott, és csak annyit hajtogatott: „Utál”. – mondta halkan, szemembe nézve.

- Utálom is. – hajtottam le a fejem, hogy ne kelljen a szemébe néznem. Ez a legnagyobb hazugság, amit valaha mondhatok. Akármit is csináljon, sosem fogom tudni utálni. Haragudni lehet rá, de utálni lehetetlen dolog.

- Lent ül. – suttogta.

- Nem érdekel.

- Mi értelme van ennek, amit csinálsz?

- Mit csinálok? – gúnyolódtam.

- Ha én meg tudom érteni őt, akkor neked is meg kell.

- Te mit tennél, ha apa elhagyott volna téged, aztán visszakapod két hétre, és ismét elhagy?

- Elengedném. És hálát adnék az égnek, hogy legalább arra a nyomorult két hétre is visszakaphhatom. – suttogta.
– És most… sajnálom kislányom, nem folytatom ezt a beszélgetést. – állt fel.
– Bocsáss meg nekem, de szánalmas ez a viselkedés. – mondta, majd sarkon fordult, és kiment.

Én pedig ismét egyedül maradtam. A sírás kerülgetett. Igen, igaza van. Pontosan az vagyok. 

Szánalmas. És abban is igaza van, amit mondott. Nem tudtam kiverni azt a mondatot a fejemből. 

„Elengedném. És hálát adnék az égnek, hogy legalább arra a nyomorult két hétre is visszakaphatom.” 

De ha egyszer visszakaptam, miért ne tarthatnám meg? Mert nekem kell. Szükségem van rá.

Aztán hirtelen eszembe jutottak az emlékek. Özönleni kezdtek, és nem tudtam megállítani.

Eszembe jutott, mikor együtt néztük meg a Csipkerózsikát, és aztán eljátszottuk az elejétől a végéig. A 

tüskebokor Pattie rózsabokra volt, a herceg kardja egy seprűnyél. Az orsó, amivel megszúrtam az ujjam, az egy varrógép volt. És tényleg megszúrtam. Egy tűbe. És nem raktunk rá sebtapaszt, hanem végignéztük, ahogy bugyog kifele belőle a vér. A végén pedig még meg is csókolt. Persze csak szájra 

puszi volt, de….így visszagondolva is csodálatos érzés.

A térdemre hullott valami vizes. A könnycseppem. Ismét rám tört a sírás. 

A térdemre hullott valami vizes. A könnycseppem. Ismét rám tört a sírás. De újabb emlékek jutottak eszembe.

Például, amikor sikerült egy óriási horzsolást szereznem. Lovagiasan viselkedett. Felkapott az ölébe, 

és berohant velem anyához, aki szépen ellátta a sebem. Többször is megkérdezte, hogy nagyon fáj-e. 

Aztán azt mondta: „Amikor a menyasszonyom leszel, már nem fog látszani.” Szinte hallottam a 

hangját, láttam az arcát, éreztem bőre melegét a lábamon, ahogy fogja, hogy anya be tudja kötni.

Borzalmasan ijesztő, hogy ennyire emlékszek. És ennyire mélyen, és tisztán.

Aztán volt olyan is, amikor fociztunk. Persze ő hozzám képest profi volt, én meg néha el se találtam a 

labdát. És megtanított focizni. Azóta is tudok.

A következő zsepiért nyúltam, amikor benyitott apa a szobámba.

- Nem akarok beszélgetni. – szögeztem le.

- Szeretnélek megkérni valamire. – ült le mellém az ágyra.- Mi lenne az?

- Kérlek Audrina, menj le, beszélj vele. – fogta meg a kezem.

- Tessék? – csodálkoztam. – Kizárt. Nem akarom látni.

- Azt akarod, hogy elmenjen? – hirtelen felkaptam a fejem. Nagyon  rossz volt hallani az elmegy szót.

- Nem érdekel. – tettettem, pedig belül igenis tiltakoztam az ellen, hogy elmenjen.

- Beszélni akar veled. Kérlek, kislányom. Ne viselkedj gyerekesen. – suttogta.

- Audrina! – hallottam keserves hangját. – Nem! Hagyjatok békén! – kiabálta.

- Mi történik? – néztem apára.

- Valószínűleg megjöttek.

- Hagyj békén! – ordított. Hangja tele volt fájdalommal. Ismét könny gyűlt a szemembe. Borzasztó volt hallani.

- Scooter és Usher. El akarják vinni. De ő nem akar addig elmenni, amíg nem beszélt veled. – suttogta apa.

- Audrina, kérlek! – hallottam újabb ordítáását, majd hangja elcsuklott, és sírni kezdett.

- Apa, nem bírom. – tört ki belőlem az újabb síráshullám, és a fülemre tapasztottam a kezem. Semmit 

nem ért, mert a fejemben még mindig hallottam kiáltását.

- Hagyjatok békén! Nem érdekel! – kiabált. – Ne! Engedj el! Nem megyek el!

És akkor ösztönösen cselekedtem. Nem tudtam még felfogni, hogy mit akarok, viszont a lábam már igen. Felállított, és előrevitt. A kezem kinyitotta az ajtómat, majd a lábam ismét átvette az irányítást. 

És akkor felfogtam. És innen már nem volt visszaút. Túl erős volt az elhatározásom, hogy nemet 

mondjak rá.

Lerohantam a lépcsőn, és megpillantottam Őt. A kanapéba kapaszkodott, Usher próbálta húzni, 

Scooter pedig a szorítását próbálta gyengíteni a kanapén. Anya pedig sírva próbálta meggyőzni őket, hogy ennek semmi értelme.

- Scooter, beszélni akarok vele. – nézett piros szemekkel Scooterre, és hangja nem volt több suttogásnál.

- Ne csináld a cirkuszt. Elmegyünk. – szögezte le Usher. Ismét ez a szó…

- Justin, ne menj el. – megpróbáltam érthetően beszélni, de a sírástól nem igazán ment. De ki kellett 

mondanom. Utálom hallani az „elmegy” szót.

Hirtelen mindannyian rám pillantottak. Mit sem törődve velük Justinhoz rohantam, és azzal a lendülettel a nyakába borultam.

- Audrina. – suttogta a nevemet sírva, és remegő kezeivel a lehető legszorosabban szorított magához.
- Látod, Usher. – hallottam anya halk suttogását.

- Sajnálom. – motyogtam nyakába, és amennyire csak tudtam, szorítottam magamhoz. Mélyet 

szippantottam illatából, ami némiképp segített csillapítani sírásom. A leginkább az segített, hogy tudtam, itt van. Még nem ment el.

- Szeretlek. – suttogta édes hangján, és arcát nyakamba temette.

- Én is szeretlek. És nem utállak. Képtelen lennélek utálni. Szeretlek, Justin. – suttogtam, és hajába 

túrtam. – Nem gondoltam komolyan. Sajnálom. – kértem bocsánatot szívem teljes legmélyéről, és csak remélni tudtam, hogy megbocsát. Borzasztóan viselkedtem.

- Ne. Ne kérj bocsánatot. – motyogta nyakamba. – Csak…ne haragudj rám.

- Nem haragszom. Egyáltalán nem. – suttogtam, és kezdtem lenyugodni. Sokkal könnyebb volt, hogy éreztem, átölel.

- Bocs, hogy közbeszólok. – lépett mellénk Usher, mire elengedtük egymást, de a tenyerét a kezembe 

csúsztatta. – Van egy ajánlatom. –mosolygott.

- Jó vagy rossz? – óvatoskodtam.

- Jó. – mosolygott még mindig.

- Akkor ki vele. – sóhajtottam.

- Üljünk le. – mutatott a kanapéra.

Justin az egyszemélyeshez húzott, majd leült, és az ölébe ültetett. Usher és Scooter, valamint anya és 

az időközben megérkezett apa a két kétszemélyesre.

- Várjatok, ezt én is hallani akarom. – jött elő Lex.

- Te hol voltál? – csodálkoztam.

- A konyhából néztem az eseményeket. Nem akartam közelebbről, mert messziről is borzasztó volt Justint látni. – húzta el a száját, majd leült apa és anya közé.

- Sajnálom. – suttogtam, és szemébe néztem. Mogyoróbarna szeme már korántsem volt olyan piros, 

mint mikor lejöttem. Megrázta a fejét, és szorosan átkarolta a derekam.

- Szóval… - köszörülte meg a torkát Usher. – Gyorsan váltottunk egy néma párbeszédet Scooval. – kezdte. – És mivel látjuk, hogy eléggé szenvednétek egymás nélkül…és valószínűleg Justin sem teljesítene valami fenomenálisan ilyen állapotban…arra gondoltunk, hogy… - hezitált. A reakcióinkat 

figyelte. - …hogy Audrina is jöhetne velünk. – mondta ki végül.

TESSÉK????? ÉN? ? JUSTINNAL???

Te jó ég! Egy pillanatra még a szívem is leállt.

- Ez komoly? – kérdezte Justin reménykedve.

- Igen. Már csak Audrinának, és nektek kéne beleegyezni. – nézett szüleimre.

Drin? – nézett rám Justin.

- Persze. – mosolyogtam. – De… - hirtelen eszembe jutott. – Mi lesz a sulival? – kérdeztem kétségbeesetten.

- Ó, az legyen a legnagyobb problémád. – legyintett Usher nevetve.

Ez extragyorsan jött. Még nem is igazán sikerült teljesen felfognom. Én? Justinnal? És nem kellene 

elhagynom? És találkozhatok Pattie-vel is? És nem kellene elhagynom? –ismételtem meg a legfontosabb kérdést.

- Ez természetes, hogy beleegyezünk. Egy percig sem kérdéses. – bólogatott anya.

- Anya, apa! Nagyon köszönöm. – álltam fel, és szorosan megöleltem őket.

- Ha ez kell, hogy boldog légy, akkor ezt tesszük. – mosolygott apa

- Elrabolhatom pár percre ezt a felbecsülhetetlen kincset? – karolta át a derekam Justin, és válaszra 

sem várva a konyha fele kezdett húzni.

- Nyugodtan. – mosolygott anya.

Amint beértünk a konyhába, ahol már nem láthattak minket, Justin azonnal magához húzott.

- Justin, én annyira sajnálom, amiket mondtam. – suttogtam.

- Megérdemeltem.

- Egyáltalán nem érdemelted meg. – ráztam a fejem. – Én érdemeltem volna meg. Meg kellett volna értenem, hogy nem tehetsz róla, hogy el kell menned. Csak tudod…annyira nehéz lett volna. Most kaptalak vissza. És rengeteget jelentesz nekem. Nem…

- Audrina. – mindkét tenyerét arcom két oldalára rakta, és mélyen a szemembe nézett. – Jössz velem. – mosolygott.

- Igen. Megyek. 

- Már csak ez számít. Tudom, hogy nem gondoltad komolyan, amiket mondtál. Vagyis…akkor, azokban a pillanatokban nagyon is azt gondoltam, hogy komolyan gondolod. De most már egyáltalán nem. És nekem is rengeteget jelentesz. – lehelte a szavakat. Nagy kő esett le a szívemről.

- Miről akartál volna beszélni? – tettem fel a számomra fontos kérdést.

- Hallani akartam, hogy azt mondod, szeretsz. Borzalmas lett volna úgy elmenni, hogy tudom, utálsz.

- Egyet jegyezz meg. – túrtam mindkét kezemmel hajába, és nagyon közel hajoltam hozzá. – Bármit is 

mondanék…sosem foglak utálni. –suttogtam

- Köszönöm. – motyogta, és átölelt. – Bemutatlak Ushnak és Scoonak, oké?

- Rendben. – bólintottam.

Megfogta a kezem, és visszahúzott a nappaliba.

- Nos… mivel az elkövetkezendő időszakban elég sokat fogjátok látni egymást…Legalábbis ha engem 

sokszor láttok, akkor Drint is. – mosolygott Justin. – Nem ártana bemutatni titeket egymásnak 

hivatalosan is. Usher, Scooter, ő itt Audrina McCourtney. Személyesen. – nevetett. Annyira jó volt hallani újra a nevetését. – Drin, ő Usher Raymond, a mentorom, ő pedig Scooter Braun, a 

menedzserem. – mutogatott.

- Nagyon örülök. – mosolyogtam, majd mindkettejükkel kezet fogtam, és adtam nekik 2-2 puszit.

- Akkor most már minden rendben? – nézett Scooter ránk aggódóan.

- Igen. – vágta rá Justin.

- Igen. – mosolyogtam, majd átkaroltam Justin derekát, mire ő is az enyémet. – Ja, igen. – jutott eszembe hirtelen, amit akartam kérdezni. – Mikor indulunk? – néztem Scooterre. Olyan jó volt 

kimondani, hogy indulunk.

- Holnapután. Vagyis… - nézett az órájára. – Holnap. – vigyorgott. Gyors pillantást vetettem a faliórára, ami hajnali negyed kettőt mutatott.

- Te jó ég! Ennyi az idő? Már ma van? – esett le az állam.

- Ideje lenne végre aludni. – ásított Lex.

- Mintha tudnék is. – motyogtam, remélve, hogy senki nem hallja meg.

- Miért? – fordított maga felé Justin. Úgy látszik gyakorolnom kell, hogyan kell halkan beszélni…

- Semmi. – ráztam a fejem.

- Akkor mi megyünk is. – mondta Scooter. Hirtelen ismét elkapott a szomorúság. Justinra pillantottam, 

aki szintúgy legörbített ajkakkal fejezte ki nemtetszését.

- Örülök, hogy megismerhettünk titeket. – mosolygott Usher a szüleimre. – Jenny. – adott Usher puszit 

anya kezére, amin majdnem elnevettem magam. – Pete. – fogott kezet apával. Aztán Scooter is kezet fogott apával, anyának pedig két puszit adott. – Gyere, kölyök. – intett Usher a fejével.

- Szia, picim. – suttogta, majd szorosan megölelt.

- Tényleg sajnálom, Justin. Annyira hü…

- Ezt már megbeszéltük, rendben? – hajolt el. – Holn…vagyis, majd ma jövök. – mosolygott.

- Rendben. – bólintottam. – Szia. – öleltem meg még egyszer, majd egy puszit adtam arcára, aztán végignéztem, ahogy kisétál a házból.

Nem fájt nagyon, hogy elment, mert tudtam, visszajön. És tudtam, hogy nem fog elmenni. Mert én is megyek vele.

- Anya, apa…én… - kezdtem szégyenkezve. Nehéz volt a szemükbe néznem. – Nagyon sajnálom. –

nyögtem ki. – Borzasztóan viselkedtem. Most már én is látom, hogy semmi értelme nem volt ennek a kiborulásnak.

És amint kimondtam ezeket a szavakat, rájöttem, hogy óriásit hazudok. Mert rengeteg értelme volt. Ha nem borulok így ki, akkor nem jön el Usher és Scooter, és nem látják, hogy mennyire szükségem van Justinra. És ha nem jönnek el, és nem látták volna, akkor nem ajánlották volna azt, hogy menjek velük. Mert Justinnak mindenféleképpen mennie kellett volna. És két választásom volt. Az egyik, hogy végignézem, ahogy elmegy, és talán soha többé nem látom. Viszont ott volt a másik, ami eszembe se 

jutott. A másik az volt, hogy elmegy, de nem kell végignéznem. Mert én is mehetek vele.És hála az égnek, valamiért úgy döntött Isten, hogy megkönyörül rajtam, és a második választással áld meg. És ezért mindig hálás leszek.

- Menjünk aludni. – simogatta a hátam anya. Bólintottam, majd a lépcső felé indultam.

Fáradtan hullottam be az ágyba, és úgy, ahogy voltam, ruhástól, sminkestől elaludtam. Az utolsó gondolatom, mielőtt elaludtam volna az volt, hogy milyen gyorsan változott ma a hangulatom. Egyik pillanatba még felülmúlhatatlanul dühös voltam, a másik pillanatba pedig már a karjai közt voltam.

De be kellett vallanom, nem volt felesleges ez a cirkusz.

Másnap – azaz ma - arra ébredtem, hogy valami puha folytonosan simogatja az arcom. Nemár! Én 

még aludni akarok!

- Anya, álmos vagyok. – nyöszörögtem, és a párnámat a fejemre húztam.

Nem használt semmit, hogy eltakartam az arcom. Cselesen a felkaromat kezdte simogatni, majd haladt egyre lentebb. Kezdett bűzleni a dolog, amikor éreztem, hogy a derekamra ér, és benyúl a pólóm alá. Éreztem, hogy ez nem anya keze. Bár puha volt, és selymes, de férfi kéz volt. De apa nem lehet az. De akkor..?  És hirtelen beugrott.

- Justin? – suttogtam, majd lassan lehúztam a szememről a párnát. Mellettem feküdt, kezével támasztotta a fejét, és csábosan mosolygott.

- Jó reggelt. – mondta reszelős hangon. 

- Neked is. – mosolyodtam el. Meleg keze lágyan cirógatta derekam, amitől még nehezebben múlt el a kábaságom.

- Holnap indulunk. – tért rá azonnal a témára. – Csomagolnod kéne.

- És búcsúzkodni. – sóhajtottam.

- Nem akarlak megijeszteni, de… - homloka ráncba szökött. – Az nehéz dolog. – suttogta.

- Könnyebb lesz, mert tudom, hogy miért hagyom el őket. – motyogtam. Hirtelen arca ellágyult, és 

lerítt róla a meghatódottság.

- Te vagy a legnagyobb ajándék az életemben. Kétségtelenül. – suttogta, és keze derekam helyett ezúttal arcomat simogatta. Kitűrt egy tincset a szememből, majd államat, ajkamat, nyakamat  simogatta.

Most pedig engem töltött el a meghatódottság. Nemhogy még egyetlen barátom nem mondott nekem 

ilyet, még ő maga sem mondott ilyet.

Nem tudtam szavakba foglalni azt, amit éppen gondoltam, így egyszerűen csak mosolyogva hozzábújtam.

- Mennyit kellene csomagolnom?

- Nem sokat, mert majd ott veszünk neked ruhát. Nem hozhatod el a fél szekrényedet. – kacagott.

- Sajnos… - nevettem vele. – Jut eszembe. Meddig fogok maradni, Justin? – könyököltem fel, hogy lássam az arcát.

- Amíg haza nem akarsz jönni. Mondhatjuk úgy, hogy amolyan nyaralásra viszlek. – mosolygott.

- Ó. – toltam előre alsó állkapcsom, gondolkodást mutatva. – Fogok találkozni Pattie-vel?

- Persze. Hazaviszlek. – simított végig arcomon. Hirtelen elöntött a boldogság, amikor elképzeltem, hogy újra láthatom a régi házunkat. És az övékét, szemközt a miénkkel. Aztán rögtön jött a csalódás is. Pofonként ért, amikor emlékeztettem magam, hogy ők már nem is ott laknak. – Mi a baj? Nem akarod? –hüvelykujjával elsimította ráncba szökött homlokom.

- De igen. De…már nem Kanadába laktok, ugye? – hajtottam le a fejem.

- Nem. De ha el szeretnél oda is menni, akkor oda is elviszlek. – erre felkaptam a fejem.

- Komolyan? – teltem el reménnyel.

- Teljesen. – bólintott mosolyogva. – Amikor csak lesz időm, azt fogjuk csinálni, amit szeretnél.

- Nem akarlak terhelni ilyesmivel. – ráztam a fejem. – Tudom milyen elfoglalt vagy.

- Terhelni… - forgatta meg a szemét, majd rám nézett és elmosolyodott. – Te terhelni? – nevetett fel ezen a számára kétségtelen kifejezésen.

- Miért, nem? – húztam fel a szemöldököm. – Na, de, Justin. – tereltem a témát. – Körülbelül meddig 

leszek veletek?

- Figyelj…én sem tudom. – vont vállat. – Ha akarok, akár évekig is. Beköltözöl hozzánk, és kész. – mosolygott.

- Te jó ég! Komolyan veletek lehetnék akár évekig is? – vigyorogtam. – Király lenne. – haraptam ajkamba.

- Hát még nekem. – bólogatott egyetértően.

- Egy éven belül mindenféleképpen haza kell jönnöm. Nem hagyhatom csak úgy itt a családom.

- Ugyan már. – nevetett. – Szerinted én hogy tartom velük a kapcsolatot, mikor fél éves turnéra megyek? Kis elektronika, és minden sirály. –kacsintott.

- De mit csinálnék én egy szupersztár életében évekig? – forgattam meg a szemem.

- Szerinted mitől vagyok egyfolytában elfoglalt? A programhiánytól? –kuncogott. – Egymás után 

özönlenek a díjkiosztók, az interjúk, a fellépések. Hagy ne soroljam fel. Mindig van valami.
- Neked. Neked adnak díjat, téged interjúvolnak meg, neked van fellépésed. – javítottam.

- De jössz velem. – nézett rám értetlenül, hogy miért nem értem.

- Ez komoly? – döbbentem meg.

- Miért, mit hittél? – nevetett.

- Megyek veled? Mindenhová? Atya világ! – vigyorodtam el.

- Csak annyit kellesz megbeszélnem Scooval meg a többiekkel,  hogy megjelenhetek-e veled.

- Miért ne jelenhetnél meg a legjobb barátoddal? Ryan-nel és Chaz-zel is megjelensz.

- De ők fiúk. Te pedig lány. A sajtó rögtön kombinálni kezdene, hogy miért vagyok folyamatosan egy 

lánnyal… - ismét végigsimított arcomon.

- Ó! – nyögtem ki. Ez igaz. A saját anyám is nézett már minket több, mint barátnak, akkor a gyilkos 

paparazzik vajon mit össze kombinálnának?!

- Megoldom, ne félj. – mondta komolyan.

- Reggeli, srácok. – nyitott be Lex. – Jó reggelt, Audry.

- Neked is. – mosolyogtam, és kibújtam Justin öleléséből. – Máris megyünk. – bólintott, majd kiment. 

– Hány óra? – kérdeztem, miközben feltápászkodtam.

- 9 múlt pár perccel. – nézett a telefonjára, majd visszadugta a zsebébe.

- Milyen az idő odakint? – tettem fel a következő kérdést.

- Amikor jöttem, nem esett a hó. De eléggé hideg van.

- Érzem. – borzongtam össze, és a köntösöm után kutattam egy szál francia bugyiban és atlétában.

Aztán a székemen megtaláltam, megragadtam, majd megfordultam. Pillantásom rögtön Justinba akadt, 

aki éppen a talpam legalsó bőrdarabkájától kezdve vezette felfele pillantását. Mikor a mellem körül 

járt, hirtelen észrevette, hogy nézem, és felnézett a szemembe. Kérdőn néztem rá. Ő pedig megrémülve, pirulva nézett vissza rám.

- Bocsi. – harapott ajkába. Szegény egyre jobban pirult, és láttam rajta, hogy most legszívesebben egy varázsütésre eltűnne.

Majdnem elvigyorodtam, de sikerült megállítanom magam. Aztán elindultam az ajtó felé, ahol állt, s 

miközben elmentem mellette, végigsimítottam alhasán. Legnagyobb meglepetésemre nem a 

megszokott puha, lapos pocit éreztem, hanem egy erős, befeszített hasat. Ettől kissé zavarba jöttem, de igyekeztem tartani magam. De azalatt a pár pillanat alatt is éreztem, hogy ő is teljesen megremeg.

Hallottam, hogy bezárja az ajtót, én pedig kajánul vigyorogva szökdécseltem le a lépcsőn, miközben felvettem a köntöst.

***

- Köszönöm, hogy eljöttetek, srácok. – néztem végig azon a 11 szempáron, akik a leginkább szerepelnek az életemben. Itt voltak a barátaim, azok, akik Nicol buliján is. Az egyik havas parki 

padon ültek, én pedig itt álltam előttük, és éppen a bátorságomat próbáltam összeszedni.

- Nehezebb, mint gondoltad, nemde? – suttogta Justin mellőlem. Bólintottam, majd nagyot nyeltem.

- Baj van, Audry? – állt fel Nicol, és mellém lépett.

- Nem nevezném bajnak. – ráztam a fejem.

- Idehívtál 11 embert, csak hogy elmondj valami fontosat. Hallgatjuk. – mosolygott rám, és végigsimított felkaromon. Próbáltam visszamosolyogni rá, több kevesebb sikerrel. Leült, én pedig 

nagy levegőt vettem, és hozzákezdtem.

- Tudjátok, az elkövetkezendő időszak életem talán egyik legszebb időszaka lesz. Egyrészt, mert nagy eséllyel találkozni fogok egy olyan személlyel, aki anyám helyett anyám. Másrészt, mert egy olyan helyet kapok egy bizonyos személy életében, amire valószínűleg több, mint 11 millió ember vágyik. – nyeltem ismét nagyot.

Kezdett kialakulni egy gombóc a torkomban. Folytatni akartam, de nem igazán sikerült megszólalnom.

- Figyelj, Drin. – fordított Justin maga felé. – Jobb, ha gyorsan túlleszel rajta. Minél jobban gyötröd magad rajta, annál nehezebb. – suttogta.

- Oké. – bólintottam magabiztosan, majd visszafordultam a többiek felé. – Szóval. Nem körítek. – vettem mély levegőt. – A lényeg…hogy… - húztam továbbra is. Ki kell mondanom. Könnyebb lesz. 

Csak mondd ki. Lehunytam a szemem, és próbáltam kipréselni ajkaim közt egyetlen szót: - Elmegyek. – suttogtam.

Nem mertem felnézni. Féltem, hogy mit fogok látni. A riadtságot, a szomorúságot a szemükben. Vagy 

esetleg pont az ellenkezőjét. Lehet örülnek, hogy elmegyek. Mindkettőt borzalmas lett volna látni.

- Tessék? – hallottam Nicol elfúló hangját. Félve felpillantottam rá, és szembetaláltam magam két 

csodálatos, nedvességtől csillogó szemével.

- Elmegyek. – ismételtem meg. – Justinnal. – hangom remegettt.

- Tessék? – hallottam ezennel Tyler hangját. Rápillantottam, és értetlenül nézett rám.

- Justinnak el kell mennie. De…nem tudnám elengedni azt a személyt, aki pisis korom óta a legjobb barátom. Főleg nem most, hogy visszajött. – néztem rá, és éreztem, hogy szúrni kezd a szemem.

- Ne sírj. – tátogta, mire aprót bólintottam, és a többiek felé néztem. Éreztem, hogy átkarolja a derekam.

- Nicol… - kezdtem. Már magát a nevet kimondani is szörnyű volt, mert tudtam, itt kell hagynom. – Annyira sajnálom. – hangom remegett.

- Audry… - suttogta, majd felállt, és hozzám rohant. Azonnal átöleltem, ahogy ő is, Justin pedig elengedte a derekam. – Ne menj el. Kérlek. – motyogta, és sírásba tört ki.

Ekkor nekem is átszakadt akönnycsatornám, és zúdulni kezdtek a könnyek. Most mintha újraélném azt, amikor Justin akart elmenni. Én is hasonlót mondtam neki.

- Sajnálom… - ennyi tellett tőlem. – Hiányozni fogsz, Nicol Grenee. – mondtam ki a teljes nevét, ami 

csak még nagyobb fájdalmat okozott.

- Te is hiányozni fogsz, Audrina McCourtney. – a végén elcsuklott a hangja.

- Ne sírj. – hajoltam le, és próbáltam nyugtatni. – Majd hívjuk egymást, és skype-on is tudunk beszélni. –   suttogtam.

- Rendben. – bólintott.

Aztán mindenki sorba ölelt.

- Szeretlek, Audrina. – suttogta Tyler.
- Én is. Jó barát vagy, Tyler. – mondtam még mindig szipogva.
- Nekem több vagy, mint barát. –motyogta, majd elhajolt.
- Tessék?
- Majd beszélünk. – aztán már el is ment.

Nem értettem ezt az egészet, de miután egy fél órát beszélgettünk a haverokkal, majd ismét könnyes búcsút vettünk, és mindenki elment, ő még ügyesen megoldotta, hogy ott maradjon.

- Audrina, beszélnünk kell. – lépett elém, de szeme sarkából Justint leste.
- Drin, addig én felhívom Scoot, rendben? – fordult felém Justin. – Most már ne sírj, oké? – törölt le egy könnycseppet mosolyogva, majd egy apró puszit adott arcomra, és elment.
- Miről szeretnél beszélni? – néztem Tylerre, miközben a pad felé igyekeztem. Leültem, majd ő is mellém. - Kettőnkről. – hajtotta le a fejét.
- Kettőnk? Van olyan, hogy kettőnk? – ráncoltam a homlokom.
- Audrina, én…- nagyot nyelt. – Én szeretlek. – suttogta, és felnézett rám. – Nem mint barátot. Mint lányt. És nem akarom, hogy elmenj. – hangja elcsuklott.

Hirtelen megállt bennem az ütő. Most komolyan szerelmet vallott nekem? Pont most? De…miért? Ez egyszerűen lehetetlenség.

- Tyler… - suttogtam. – Én… - kezdtem, de nem mertem megmondani neki az igazságot. Azzal csak megbántom. Pedig Tyler nagyon jó barátom. Én nem is csúnya. De én nem tudok rá úgy tekinteni, mint a szerelmem. Nekem mindig is csupáncsak jó barátot fog jelenteni. És ezt meg kell mondanom neki. Különben az idők végezetéig áltatni fogja magát. – Figyelj, Tyler… - kezdtem. – Nem akarlak megbántani. De tudnod kell az igazat. Nem akarlak reménytelen reményekbe kavarni. – hajtottam le a fejem. – Én…én csak…barátként nézek rád. – pillantottam fel. – És ez nem fog változni. – suttogtam. Arcára kiült a csalódottság, és a fájdalom. – Nagyon sajnálom.

- Kibe vagy szerelmes? Justinba? – hangja hirtelen gúnyosság változott
- Tessék? – döbbentem le. – Hogy jön ide Justin?
- Nem azért mész vele, mert a legjobb barátod. Hanem mert szereted. – fenyegetően csengett a hangja.
- Igen. Szeretem. – vallottam be. – Mert a legjobb barátom. Egy barátot szeretni kell, nemde? – vádoltam.

És igazából most egy kicsit elgondolkodtam. Az utóbbi időbe egyre többször kerültünk olyan
helyzetbe, amiben inkább néztünk ki két szerelmespárnak, mintsem barátoknak. És azt is be kell
vallanom, hogy sokszor tűnődtem el az utóbbi időben azon, vajon milyen lehet közelebbről érezni őt? Úgy értem, az ölelésen és a puszit áthágva még közelebbről. Milyen lehet megcsókolni… És mindig elszégyelltem magam ezen gondolatokon, de nem egy alkalommal gondolkodtam már ezen…

- Szóval akkor… csak barát vagyok? – sóhajtott lemondóan. Örültem, hogy nem firtatta a Justinos témát.
- Igen. – bólintottam. – Sajnálom.
- Akkor hát… jó szórakozást a továbbiakban. Remélem jól fogod érezni magad, akárhová is mész. –
mosolygott. Őszintének tűnt a mosolya.
- Köszönöm, Tyler. Vigyázz magadra. – öleltem meg. – Remélem látlak még majd valamikor.
- Én is nagyon remélem. Nem felejtelek el. – mosolygott.
- Én sem foglak. – mosolyogtam vissza. – És hiányozni fogsz. Mint barát. – tettem hozzá halkan az utolsó mondatot.
- Nekem is. – adott puszit, majd én is. – Szia. – mosolygott, majd megfordult.
- Szia. – intettem utána.
Majd végignéztem, ahogy elmegy. Hiába is próbálkozott be, én akkor is kedvelem őt. A barátom. És hiányozni fog. A többiekkel együtt.
- Túl vagy rajta. – lépett mellém Justin.
- Túl. – sóhajtottam, majd felé fordultam. Erősnek tettettem magam, de belül eszméletlenül mart a
fájdalom, hogy ennyi barátomat itt kell hagynom.

Csak állt velem szembe, és nézett rám. Mogyoróbarna szeme szinte meghipnotizált, és késztetett arra,
hogy kiadjam magamból, ami bennem van. Így törtem ki sírásba.

- Jól van. – ölelt magához. Átkaroltam, és igyekeztem nem eláztatni a kabátját. Olyan érzés volt, mintha tudta volna, hogy a sírás kerülget, és várta, hogy mikor adom ki magamból. Igen. Pontosan ilyen volt.
- Sajnálom, csak… - próbáltam magyarázkodni.
- Semmi baj. Ismerem az érzést. – simogatta a hajam.- Tényleg nem olyan egyszerű. – suttogtam.
- Egy idő után bele lehet jönni. Egyre könnyebb, és könnyebb. – motyogta.
- Menjünk haza. – váltam el.
- Menjünk. – karolta át a derekam, és a kocsihoz vezetett.

Az egész nap azzal ment el, hogy pakoltam. Justin készségesen segített nekem mindenben, és
tanácsokkal is ellátott, hogy mire lehet szükségem, és mik a felesleges holmik. Valamint abban is segítségemre volt, hogy miket érdemes a nagybőröndbe, és miket érdemes a kézitáskámba raknom.
Esküszöm jobban tudott mindent, mint én.

- Hali. – toppant be Lex. – Anya küldött egy kis nasit. Nehogy éhen dögöljetek itt a nagy pakolásba. – vigyorgott.
- Szóval én döglök, nem pedig halok. Kösz. – bólintottam.
- Jajj, dehogy. Csak most ehhez volt kedvem. – vont vállat nevetve.
- Nagyon jó kedved van. – állapítottam meg, miközben bekaptam valami csokis izét. – Történt valami?
- Nem. – vont vállat ismét.
- Pasi, fogadjunk. – vigyorgott Justin, és törökülésbe vágta a lábait.
- Dehogy. – rázta tagadóan a fejét. – Nem lehet csak szimplán jó kedvem? Na jó, megyek is. Pakoljatok. Még a végén felhúztok.
- Szerbusz. – intettem vigyorogva, mire csak megforgatta a szemét. – Na, ellenőrizzünk. – csaptam
össze a kezem. – Huh… - sóhajtottam. – Szóval…
És felsoroltam mindent, ami eszembe volt.
- Fehérnemű. – csettintett az ujjával.
- Te jó ég. – csaptam a homlokomra. – Kösz. – nevettem, majd a szekrényemhez rohantam.
Kivettem belőle két fekete, két fehér, és egy lila szettet, valamint 5 bugyit és 2 melltartót. – Ezek majd
betartanak egy darabig mosás nélkül is.
Sikerült olyan picire összecsomagolnom, hogy olyan volt, mintha ennek a felét vinném csak.
- Erre itt biztos mindre szükséged van? – nézett a bőröndre, majd rám. – Mondom, hogy majd ott veszünk.
- Nem akarom ruhára pazarolni a pénzem. – ráztam a fejem.
- Egy fityinget nem kell költened. – paskolta meg a zsebét.
- A-a. Még mit nem. Csak nem gondolod, hogy hagynám? – förmedtem rá.
- Ugyan már, Drin. – forgatta meg a szemét. – Egy fekete és egy fehér szettet rakj vissza. A lila maradhat. Az különösen bejön. – harapott mosolyra görbülő ajkába.
- Marad. Kész. Nem költekezünk. – szögeztem le.
Fújtatott egyet, majd megragadta a két szettet, és a szekrényem felé indult.
- Justin! Azonnal tedd vissza! – pattantam fel, és elé léptem.
- Maradj csendbe. Majd én tudom. – mosolygott kajánul.
- Úgy gondolod? – karba fontam a kezem, és közelebb léptem.
- Igen. – bólintott magabiztosan. Még közelebb léptem, átszelve a kettőnk közt elterülő üres levegőt.
- Add ide. – sóhajtottam megadóan, és elé tartottam a tenyerem. – Elrakom. – vettem ki a kezéből.

Igazából nem elrakni akartam, csak egy terv jutott eszembe.
Mikor ideadta, a fehér szettet és a fekete melltartót az ágyra hajítottam, majd villámgyors mozdulatokkal a fekete bugyit a fejére húztam.

- Hehehe. – gúnyolódtam.
- Te komolyan a fejemre húztad a bugyidat? – próbálta leszedni.
- Igen. – nevettem. – Nagyon szexi vagy. – próbáltam nem túlságosan kinevetni, de nem igazán sikerült visszatartanom.
- Nem vagy normális. – dorgált, majd hirtelen elvigyorodott, és derekamnál fogva megfordított, majd felemelt, és az ágy felé igyekezett.
- Justiiiin! – üvöltöztem, és kapálózva próbáltam kiszabadulni erős karjai közül. – Tegyél le! – már majdhogynem könnyeztem a sok nevetéstől.
- Eszem ágáb…
- Ti mit csináltok? – szakította félbe egy női hang. Hirtelen megtorpant, és pedig majdhogynem kiestem karjai közül.
- Hé. – kapaszkodtam meg alkarjában. Az ajtó felé néztem, és Lex volt az.
- Justin?! – tágult ki a szeme. – Justin?! – nevette el magát.
- Óóó, Audrina. Most nézd meg. Leégetsz mindenki előtt. – dörmögte majd lerakott.
- Ti meg mi az istent csináltok? Megszakítottam valamit? – cibálta le nevetve Justin fejéről a bugyimat. – Te, ember. – bökte meg Justint. – Hogy vetted le a bugyiját, ha még a nadrágja rajta van? – vihogott.
- Add ide. – kapta ki Lex kezéből, majd az ágyról is felvette a szett maradék részét, és berakta a szekrényembe.
- Most mi van? – néztem rá vigyorogva. – Csak azt ne mondd, hogy szétszedtem a hajad.
- Visszakapod ezt még, Audrina McCourtney. – fenyegetett a mutatóujjával.

Lexszel egyszerre nevettünk fel, majd mikor sikerült lenyugodnunk, folytattuk a pakolást.