|| Nyolcadik fejezet ||

- Mi olyan szórakoztató? – próbáltam közömbös hangnemet megütni. 

Nem válaszolt. Ujjait ismét végigsimította arcomon. Nekem pedig újra beindult a szívverésem, amitől a vér feltolult, és ismét elvörösödtem. 

- Justin. – szóltam rá, és gyorsan levettem a kezét, majd elindultam a bejárat felé. Utolért, majd lépést tartott velem. 
- Sajnálom. – hangja egyáltalán nem volt megbánó. – De olyan édes vagy, mikor elpirulsz. – nem kellett ránéznem, tudtam, hogy mosolyog. Eddig sem volt éppen nyugodt a szívverésem, viszont ez a mondata csak még jobban fokozta a gyorsaságát. 
- Kösz. – vetettem oda foghegyről, majd bementem az ajtón, amit megtartott nekem.

A hely ismerős volt, gyakran járunk ide Nicollal, néha szerzünk még pár embert.

- Merre? – fordult felém.
Állammal egy üvegajtó felé böktem, majd elindultam. Szerencsére Nicol ismét a privát részét foglalta le, ahol van két pálya, és el van kerítve a többitől. De mintha több ember lett volna, mint egy. Ahogy jobban megnéztem, tényleg nem csak egy ember volt ott.
- Öhm…többen is leszünk? – torpant meg Justin.
- Nem tudom. – ráncoltam a homlokom. – Nicol nem mondott olyat, hogy hívott volna még másokat is.
Kezdett kicsit gyanús lenni.
- Gyere. – fogtam meg a kezét, és húztam magammal.

Pár méteren belülre érve már ki tudtam venni az alakokat. És teljesen ledöbbentem.

- Ó, ne. – sóhajtottam.
- Mi a baj? – lépett mellém, kezemen nem elengedve.
- Ezek az osztálytársaink. És ha jól látom, itt van Amanda is. – forgattam meg a szemem.
- Ő kicsoda?
- Amanda az osztály cicababája. Nyávogós kis …. – köszörültem meg a torkom, majd rámosolyogtam, mire elnevette magát. – És amikor csak tud, belém köt. – fejeztem be.
- De miért? – húzta össze a szemöldökét. - Hosszú történet. – vontam vállat. – Majd elmondom. – nyugtattam meg, mikor láttam rajta, hogy nem akarja annyiban hagyni ezt a témát. – Most gyere. – indultam el újra.

Félve nyitottam be a terembe. Igazából nem én féltem, hanem Justin. Idegesen szorongatta a kezem, és ez rám is átragadt.

- Sziasztok. – köszöntem mosolyogva, és elengedtem Justin kezét. Mindenki visszaköszönt egy „szia”-val, amihez gyorsan hozzáraktak egy „sztok”-ot.

És persze mindenkinek leesett az álla. Justin is köszönt illedelmesen, Nicol pedig kissé félve lépett mellém.

- Szia, Nicol. – húztam fel az egyik szemöldököm.
- Kicsit szervezkedtem. – harapott alsó ajkába félve, de mosolyogva. – De nyugi, jól lesz. – tette kezét a vállamra. – Köszi, Justin, hogy eljöttél. – lépett közénk. – Így legalább párosan vagyunk, tehát lehet versenyezni. – vigyorgott.
- Verseny? – csillant fel a szeme.
- Ne éld bele magad a nyerésbe, főleg, ha ellenem leszel. – vigyorogtam, és gyengéden vállba ütöttem.
- Ó, micsoda egó. – nevetett, és levette a kabátját.
- Oké, ez még így nem fog eldőlni, szóval gyorsan öltözzetek, és kezdhetünk is. – ugrándozott Nicol, majd elment.
- Segítek, gyere. – lépett mögém, és lehúzta rólam a kabátot.
- Köszi. – hálálkodtam, majd a sálamat beletűrtem a kabát ujjába, és hagytam, hagy akassza fel ő.
- Megint összeöltöztünk? – nevetett, miközben végigstírölt. Én is végignéztem rajta, és megállapítottam, hogy nagyon is összeöltöztünk.
Fekete cipője, és sárga felsője volt neki is, csak neki fekete nadrágja volt, nekem szürke, és nem volt mellénye, de így is feltűnő volt a hasonlóság.

- Lopod a stílusom. – böktem meg, -miközben a többiek felé igyekeztünk.
- Én is mondhatnám ugyanezt. – karolta át a derekam, és egyik ujjával az oldalamat bökdöste.
- Kezdhetjük? – kiáltotta Nicol.

Ekkor vettem észre, hogy mindenki minket bámul. Mikor körbenéztem rajtuk, mindenki levette rólunk a tekintetét. Ó, istenem. Remélem nem mi leszünk a napi pletyka….

- Osszunk csapatot. – csapta össze a tenyerét Nicol. – Nyolcan vagyunk, szóval 4-4 ember.
- Én vállalom a csapatkapitányságot. – vontam vállat. - Oké, akkor te leszel az egyik. Tyler, leszel a másik?
- Aha. – bólintott, de arcára kiült a csalódottság.
- Jó játékos vagy? – suttogtam Justinnak, mielőtt félreálltam volna.
- Eléggé gyakorlott. – vigyorgott.

Bólintottam, majd kiálltam Tyler mellé, velünk szemben pedig a többiek.

- Választhatok? – fordultam felé kérlelőn mosolyogva.
- Persze. – mosolygott ő is.
- Nicol. – vágtam rá. Mégsem választhatom elsőnek Justint, mikor a legjobb barátnőm is itt van. Csak abban reménykedtem, hogy Tyler nem fogja őt választani.
- Jessie. – mondta. A fenébe. Jessie jó játékos.
- Justin. – mosolyogtam. Ő is elmosolyodott, és mögém állt, Nicol mellé.
- Nick.
- A fenébe már, Tyler – förmedtem rá, mire ő elvigyorodott. Már csak Amanda és Jason maradt. – Jason. – választottam. Akárkit, csak nem Amandát.

Végülis ahhoz képest, hogy Tyler elcsente a két legjobb játékost, elég jó a csapatom. Nicol jól játszik, én is eléggé benne vagyok, Justin is azt mondta, és Jason sem a legrosszabb. Ezzel szemben Tyler csapatában csak 3 jó játékos van, mivel Amanda semmit nem ér…

- Miénk ez a pálya. – foglalta el Nicol a jobb oldalit.

A másik csapat a bal oldalra ment. Megtartottuk a szokásos csapatkapitány-kézfogást is, majd elkezdődött a játék.

Az első gurításnál Tyler 9-et, én 6-ot borítottam. Aztán Jessie 10-et, Nicol 4-et. A következőnél Nick 7-et, Justin pedig 10-et, mire a nyakába ugrottam, és gratuláltam neki.

A többiekkel is lepacsizott, majd folytattuk. Amanda persze egyet sem borított, Jason viszont 9-et.

Ő is megkapta a megérdemelt ölelést, és egy pacsit mindenkitől. Így 26-29-re vezettünk.

A következő körben ez változott, és az új állás 48-61 lett a mi javunkra. Én és Justin is 10-et borítottunk, míg a másik csapatban elég rossz eredményekkel szerepeltek, ennek ellenére a hangulat felhőtlen maradt, és egy csomót röhögtünk. A harmadik kör következett.

- Mi lenne, ha felturbóznánk a játékot? – húzogatta a szemöldökét Tyler.
- Mire gondolsz? – incselkedtem én is.
- Vihetnénk bele egy kis „borításhatárt”. Aki nem borít legalább 5-öt, annak a felelsz vagy mersz példájára meg kell csinálni valamit. Magyarul, ötvözzük a két játékot. De csak merni lehet. – ajánlotta.
- Nekem tetszik az ötlet. – vigyorgott Jessie.
- Nekem is bejön. – mosolygott Nick.
- Akkor megbeszéltük. – bólintottam. – Legalább 5. Az menni fog. Ha 10 ment, akkor ez is. – vigyorogtam magabiztosan, és felvettem egy golyót.
- Azért csak óvatosan. Nehogy koppanj. – vigyorgott Tyler.

Gurítottam a golyót, ami néha-néha megingott. Kicsit kezdtem parázni, amikor a vége fele nagyon kiment oldalra. És volt is mitől! Ugyanis csak 3-at borított el.

- Mondtam. – vigyorgott ismét Tyler.
- Fenébe. – morogtam. – Mit kell csinálnom?
- Nekem van egy ötletem. – harapott az ajkába Jessie. Ez már nem jót jelent…
- Ki vele!
- Öhm…. – szólt közbe Justin. – Bocsi. Csak…. nekem menni kell. – mutatta fel a telefonját.
- Mi? Miért? – húztam fel mindkét szemöldököm.
- Ryan-nek van valami kínja. – forgatta meg a szemét, és kikotorta a zsebéből a kocsikulcsot. – Ha végeztetek, akkor csörögj, és elküldöm érted Kenny-t, jó? – paskolta meg az oldalam.
- Óóó… - görbítettem le a szám. – Nem kell. – sóhajtottam. – Majd hazasétálok. – vontam vállat.
- Elhoztalak, haza is viszlek. – szögezte le. – Köszönöm a játékot. Jó volt. – vigyorgott a többiekre, majd felém fordult. – Csörögj. – mutatóujjával, melyen a kocsikulcs csörgött, figyelmeztetőn intett felém.

Hirtelen támadt egy ötletem. Egy gyors mozdulattal levettem az ujjáról a kulcsot, és a hátam mögött elrejtettem. Először értetlenül nézett rám, majd nevetve megrázta a fejét.

- Add vissza, Drin. – hangja figyelmeztető volt, ám még mindig nevetett. – Ryan nincs jó kedvében.
- Éppen egy játék közepén vagyunk. Chaz nem tudja megoldani Ryant? – próbálkoztam maradásra bírni.
- Ha engem hívott, akkor nem. Audrina, lééégysziiii. – húzta el a végét, és megpróbálta elvenni.

Olyan édes volt, ahogy nyafogott. Ismét eszembe jutott egy ötlet. A kulcsot beledugtam a farzsebembe, majd mellkasánál fogva leállítottam, hogy ne kotorásszon tovább.

- Ha kell, vedd el. – vigyorogtam, és megpaskoltam a zsebem. – Oké, nem mered? Király. Maradsz. Folytassuk. – indultam el, de megragadta a derekam, és visszafordított.

Mélyen a szemembe nézett, amely teljesen rabul ejtett. Éreztem, ahogy egyik keze a zsebembe csúszik, másik kezével a derekamat fogja. Rámarkolt a kulcsra, de kezét még nem húzta ki.

- Kicsit jobb helye is dughattad volna. – vigyorgott pimaszul, és kivette a kezét. – Bocsi, de szüksé… - de nem tudta befejezni, mert megcsörrent a telefonja. Derekamon lévő keze lecsúszott, és felvette a telefonját. – Mindjárt ott leszek. – bólintott. – Tényleg? – most meglepődött. – Oké. – vidult fel. – De biztos? – húzta össze szemöldökét. – Igen, itt van. – nézett le rám, és elmosolyodott. – Honnan tudtad? – nevetett. – Persze. Na, oké. Csá. – rakta le. – Oké, mégis maradok. – vigyorgott rám.
- Szívesen. – vigyorogtam büszkén.
- Mit köszönjek meg?
- Ha nem tartalak fel, akkor elmentél volna.
- Jaj, hát nagyon ügyes vagy, Audrina. Tapsot? – nevetett.
- Elég lesz, ha dobálsz egy pár tízest, oké? – böktem az állammal a pálya felé, majd a többiek felé fordultam, akik ledöbbenve, mosolyogva bámultak ránk. – Öhm… bocsi. Folytassuk.

***

- Köszi, hogy hazahoztál. – néztem rá, és kezem az autó kilincsére raktam.
- Köszi, hogy elvittél. – mosolygott.
- Nicolnak köszönd. – nevettem.
- Majd megkeresem. – kacsintott rám. – Holnap vihetlek suliba?
- Egye fene. – vigyorogtam.
- Itt leszek. – mosolygott észbontóan. Olyan…olyan lélegzetelállítóan. – Mellesleg megjegyezném, hogy máskor is rejtheted a kulcsomat a farzsebedbe. – vigyorodott el.
- Oh, dilis. – ütöttem vállba.
- Most miért? Legalább sikerült féltékennyé tennem a Tyler gyereket. – harapott ajkába.
- Tylert? Miért tetted volna féltékennyé? – lepődtem meg. Nem értettem, mire gondol.
- Ugyan már, Drin. A vak is látja, hogy bejössz neki. Nagyon is. Szóval lesznek még ilyen lépéseim. – húzogatta a szemöldökét.
- Oké, ezt nem értem, de oké. – hagytam annyiban. – Holnap.
- Várni foglak. – ígérte.
- Szeretlek. – adtam egy hosszú puszit arcára.

Meglepődtem, hogy ilyet mondtam, de olyan automatikusan jött. Furcsa volt kimondani, de megkönnyebbülést éreztem, mikor megtettem. Mikor elhajoltam, láttam rajta, hogy „kissé” meglepődött. Elmosolyodtam.

- Én is szeretlek. – mosolyodott el hirtelen, és magához húzott.

Elképesztő volt, amit abban a pillanatban éreztem, mikor ajkai bőrömet súrolták, egész közel az ajkaimhoz. Lágy, forró puszit hagyott arcomon, majd tenyerét nyakamra simította, és hallottam, amint belélegzi a bőröm illatát. Én is épp abban a pillanatban vettem mély levegőt, így megérezve elképesztően édes, utánozhatatlan illatát. Elhajolt, és szemembe nézett. Egészen addig elvesztem szemeiben, míg a sarkon be nem fordult egy kocsi, aminek a reflektorai bántották a szemem. Szerencsére hamar elment, én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy megakadályozzam az esetleges beégésem előtte, így gyorsan kiugrottam a kocsiból, mielőtt még megláthatta volna rákvörös fejemet. Mielőtt még berohantam volna az ajtón, integettem neki egyet, ő pedig visszaintegetett, és bár eléggé rosszul láttam, de úgy vettem észre, vigyorog.

Bezártam az ajtót, és háttal nekidőltem. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem.

~ Uhh….ennél nem is kell cikibb helyzet. – gondoltam.

Felvánszorogtam a szobámba, és addig tettem-vettem, míg eljött az este.

***

Másnap az eső hangjára keltem, ami az ereszt kopogtatta. Csúcs! Megint eső. Felsóhajtottam, és kikászálódtam az ágyból.

Az első gondolatom – legnagyobb meglepetésemre – Justin volt. Egyből beugrottak a tegnapi emlékek. Elmosolyodtam rajtuk.

Mikor beléptem a konyhába, anya kissé értetlenül nézett rám. Mit sem foglalkozva reakciójával köszöntöttem, majd megettem a reggelim, és közöltem vele, hogy Justin jön értem.

- Figyelj csak, drágám! – fordult felém. Egy picit megijedtem.
- Hmm? – töröltem meg a szám.
- Ti most akkor barátok vagytok? – szűkítette össze a szemét.
- Ja. – bólintottam.
- Úgy értem… csak barátok? – hangja gyanús volt.

Leesett, mire megy ki ez a kis beszélgetés.

- Anya… - nyafogtam. – Persze.
- Bementem este megnézni titeket, és elég érdekes volt a… látvány. Tudod… lehet, hogy ugyanúgy kezelitek egymást, mint kiskorotokban, de más az, amikor két kisgyerek fekszik egymáson, és más az amikor két 16-17 éves. Nekem ezzel nincs semmi ellenvetésem, mert tudom, hogy mi a szitu… - nevetve használta a szlenget. - …de társaságban próbáljatok nem két szerelmespárként viselkedni, ha egyáltalán nem azok vagytok. – húzta fel a szemöldökét.
- Uh, várj, anya, ez így elég sokkoló volt. – kapaszkodtam meg az asztal szélében. – Te most azt akarod mondani, hogy szerelmeseknek nézünk ki? – húztam össze a szemöldököm.

Elég röhejesen hangzik, bár nem tudom tagadni, hogy egyszer-kétszer már nekem is megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha… Jaj, Audrina, ne is gondolj ilyenre…

- Meg kell vallanom, furcsa lenne titeket elképzelni, mint egy pár, de azt is meg kell vallanom, hogy nem néztek ki rosszul egymás mellett. – mosolygott. – Nagyon helyes lett ez a gyerek. – vigyorgott.
- Öhm…ja. – nyögtem. – Fura ez a reggel, nem gondolod? – tápászkodtam fel, és émelyegve a szobám felé vettem az irányt.

Hallottam még anya kuncogását, de eltompították a fejemben kavargó, egymással vitatkozó gondolatok. Miközben a ruhámat válogattam, folyamatosan erre gondoltam.

Legfőképpen egy mondatra. Helyesebben kettőre. „Nem néztek ki rosszul egymás mellett”. Na ne már… „Nagyon helyes lett ez a gyerek”. Nekem mondod?

Úgy döntöttem, megpróbálok nem erre koncentrálni.

Elvégeztem a reggeli teendőket, majd felvettem a lila fehérnemű szettet, egy lila csőgatyát, és egy fekete hosszú ujjú pólót. Egy hosszú, köldökig érő nyakláncot is felvettem, valamint lila bogyófülbevalót. Pár csepp parfüm, szempillaspirál, szájfény, hajamba egy lila, pici masni, és kész is voltam. Felvettem a táskám, és kirontottam a szobámból.

- Alexis! – kiáltottam, miközben levágtattam a lépcsőn. Felvettem a fekete tornacsukámat, és a fekete dzsekim, valamint a sálam.
- Vagyok. – ugrált lefele Lex.

Ő is felöltözött, majd köszöntünk anyának, és esernyővel a kezünkben kiléptünk az ajtón, de szerencsére éppen elállt. A kapu előtt nem volt semmilyen fekete kocsi. Kicsit csalódott lettem.

- Nem azt mondtad, hogy Justin visz? – nézett rám kérdőn.
- Öhm… azt mondta. – vontam vállat. – De akkor sétálunk.
- Milyen megbízható pasid van. – dörmögött.
 - Khm… - fogtam meg a vállát, és visszafordítottam. – Azt hiszem rosszul hallok.
- Nem. Jól hallasz. „Pasid”-at mondtam. – vigyorgott. – Na, induljunk már. – indult el ismét.

Megforgattam a szemem, és utána eredtem. Pontosan, mikor kiléptünk a kapun, lefarolt előttünk a Rover. Kissé meglepődve álltam ott, de ahogy láttam, Lexnek is sikerült meglepetést okoznia.

- Sajnálom hölgyeim a késést, de Kennynek vicces kedve volt ma reggel. – csóválta rosszallóan a fejét, majd elnevette magát. – Szia, manóm. – adott puszit az arcomra, majd én is az övére. – Szia, Lex. – hajolt Justin Lexhez, de Lex közbevágott.
- Szia, édesem. – húzta magához Justint, tenyerét a szájára tapasztotta, és a kezén keresztül lesmacizta. Megdöbbenve álltam előttük. – Oké, bocs. – vált el röhögve. – Ez csak olyan Drin-Justin utánzás volt. – fogta a hasát.
- Te nem vagy tiszta. – vágtam vállba, de én is elnevettem magam.
- Uh, Lex, te aztán tudsz. – törölgette a száját Justin. – Gyere ide, bébi. – húzta magához, de még mielőtt összeérhettek volna, nevetve eltolta magától. – Bocs. – harapott ajkába, de így sem tudta abbahagyni a nevetést.
- Két hülye. – forgattam meg nevetve a szemem, és a kocsi felé indultam.
- Audrina, kérlek ne haragudj, hogy elszedtem a pasid. – játszotta tovább Lex.
- Audrina, kérlek ne haragudj, hogy megcsaltalak. – csatlakozott be Justin is.

Megfordultam, és csípőre tettem a kezem.

- Ti összebeszéltetek, vagy mi? – nem sikerült dorgálnom őket, mert én is elnevettem magam.
- Nem. – nevetett Justin. – De jó a dumája a csajnak. – bökte oldalba Lext, és rávigyorgott.
- Első bók a szupersztártól. – vigyorgott Lex is.
- Na, jól van, induljunk. – forgattam meg a szemem, és beültem előre. Kis idő múlva már Justin is mellettem ült, Alexis pedig hátul.
- Tetszik a kocsid, Jus. – mondta.
- Köszi. – mosolygott a visszapillantó tükörbe, miközben elindult. – Nagyon szép vagy, picim. – fordult felém, és az eddiginél jóval halkabban beszélt. – Tetszik a lila. – mosolygott.
- Köszönöm. – haraptam rá alsó ajkamra, így kissé le tudtam vezetni a gyomromban száguldozó pillangók által keltett izgalmamat.
Pár perc alatt a sulihoz értünk.

- Köszi, hogy elfurikáztál minket. – hajolt előre Lex vigyorogva.
- Te fel vagy húzva, vagy mi az isten van veled? – toltam vissza hátra. – Úgy látom, Justin nagyon beindít. – vigyorodtam.
- Haha, de nagyon vicces vagy. – gúnyolódott.

Vállat vontam, majd egy puszit adtam Justin arcára, és kiszálltam a kocsiból