|| Második fejezet ||

Sziasztok!

Nos meghoztam a következő részt! :) Hűha, már 4 feliratkozó is van? Nagyon örülök. És egy nap alatt több mint 300 nézettség? És 2 komi? Királyak vagytok! Na ennyi, nem beszélek többet...

Jó olvasást!

Kriszti S.

- Beszélhetnénk?

Körülnéztem az osztályban. Mindenki döbbenten nézett ránk.

- Úgy értem négyszemközt.

Bólintottam, majd Nicol-ra néztem. Ő is ugyanolyan döbbent volt. 

Aztán húzni kezdett Justin, én pedig hagytam.

Igazából nem figyeltem az utat, hogy merre megyünk, mert Justin kezét néztem a karomon. Amikor eszméltem, már egy csendes folyosón voltunk. Felismertem, hogy a természettudományi előadó folyosóján vagyunk, amely általában eléggé kihalt.

Megállt, majd lassan megfordult, de nem nézett rám. Lehajtott fejjel vizslatott valamit a földön.

- Fogalmam sincs mit kéne mondanom. – mondta, de továbbra sem nézett rám.

- Igazából nem nagyon tudom, ki vagy. - erre rám kapta a tekintetét. 

- Tényleg nem? – összezavarodott. 

- Te már nem az vagy, aki voltál. 

- De tudod ki vagyok. – látszólag megkönnyebbült. 

- Nem. 

- Drin, én… - kezdte, de lehajtotta a fejét.

- Ki vagy te, Justin?

- Még mindig ugyanaz.

- Nem. – ráztam a fejem. 

- Miért nem? 

- Én Justin Drew Bieber – rel játszottam régen, aki Stradfordban él, és akitől meg kellett válnom, mikor elköltöztünk. Én azt a Justin – t ismerem, aki a kanadai kis srác, aki a gitárjával énekel nekem, aki megvédett, amikor bántottak… - de nem tudtam folytatni. Éreztem, ahogy feltolulnak az emlékek okozta könnyek. Már alig tudtam őket tartani. Részben az emlékek, részben viszont a hirtelen jött sokk okozta.

 - Ugyanaz vagyok, Audrin. – fogta meg a kezem, de halványan kihúztam.

- Nem. – ráztam csökönyösen a fejem. – Te Justin Bieber vagy, aki már többé nem fog velem az utcán, a porban szaladgálni. Aki állandóan utazik. Aki sosincs otthon. Akinek nem hallom már a hangját a gitárjával a kezében, miközben lemegy a nap. Akit örökké kamerák vesznek. – az utolsó mondatot már csak suttogva bírtam kimondani. De a könnyeimmel vívott csatában szerencsére én nyertem.

- Soha nem leszek más, Audrina. – hangja úgy hangzott, mintha ígéret lenne. 

- De igenis leszel. Már most más vagy. 

- Drin, kérlek… - szorította össze száját, és szemöldökeit szomorúan, kérlelőn húzta össze. 

- Mire kérsz? Hogy ne mondjam ki az igazságot?

- Arra kérlek, hogy hidd el, nem vagyok más. 

- De más vagy. – nem tágítottam. 

Lehunyta szemét, majd lehajtotta fejét. 

- Miért vagyok más? – nézett fel rám rövid hatásszünet után. 

- Mintha nem tudnád. – köptem. 

- Miért vagyok más? – ismételte magát. 

- Hogy kérdezhetsz ilyet, Justin? 

- Miért vagyok más? – ismételte újra.

- Nagyon tudni akarod? – felment bennem a pumpa. – Addig az átkozott napig, amikor el nem mentél Usherhez, addig tartottad velem a kapcsolatot. Azóta…. – léptem hozzá közelebb. – Azóta hányszor hívtál? Hányszor írtál? Hányszor kerestél akárhogy is? Hányszor, Justin, hányszor? – és ekkor buggyant ki az első könnycsepp, amit mérgemben vadul letöröltem, és hálát adtam az égnek, hogy ma lusta voltam felmenni, hogy kispirálozzam magam. – Hjaj… - hörögtem, és háttal nekidőltem a falnak. Lehunytam a szemem, így próbáltam csitítani magam.

- Igazad van. – suttogta több perc után. Válaszra sem méltattam. – De tudnod kell, hogy nem telt el úgy nap, hogy ne idéztem volna fel az arcod. 

- Gratulálok. – gúnyolódtam. 

- És látni is szerettelek volna, ne tudd meg mennyire, mert nagyon idegesítő volt, hogy csak a gyermekkori arcodra emlékszem. És tudtam, hogy korántsem úgy nézel már ki. És jól gondoltam.

Kinyitottam a szemem, és egyből a pillantásával találkoztam.

- Felnőttem, amíg te távol voltál, és annyi kurázsi sem volt benned, hogy legalább felhívj egyszer ezalatt a 4 év alatt, mióta elmentél. Egy büdös telefonhívást nem méltattál rám. Én meg mennyit bőgtem, mikor ott kellett hagyni titeket Stradfordban. 

- Oké, felfogtam. Barom voltam. 

- Csak nem…? – csikorgattam a fogam. 

- Nagyon sajnálom. – nézett a szemembe, és közelebb lépett. 

Mivel hátrafele nem tudtam menni, így oldalaznom kellett. 

- Sajnáld. Kit érdekel?! – néztem vissza rá. 

- Nem utálhatsz, Drin. 

- Audrina. – javítottam ki. 

- Örökké Drin maradsz, és örökké szeretni foglak. Ahogy régen.

Lehunytam a szemem, és megráztam a fejem. Kihasználta az alkalmat, és megfogta a kezem.

- Justin! – szóltam rá, mert nem akarta elengedni a kezem. 

- Sosem tudnálak elfelejteni. Több emlékem van kettőnkről, mint rólam és anyáról. 

Összeszorítottam a fogam, hogy elfojtsam az újra előtörni vágyó könnyeket.

- Gondolom mondanom sem kell, hogy a dalaim legtöbbjét te ihletted. Te vagy az egyetlen az életemben, Drin, akiről jó emlékeim vannak. – elcsuklott a hangja. 

Felnéztem a szemébe, és éppen elcsíptem a pillanatot, amikor kigördül a szeméből egy könnycsepp. 

- És akkor miért nem kerestél? – suttogtam. 

- Féltem elmondani neked, hogy miért megyek és kihez.

- Miért féltél? 

- Hogy többé nem foglak érdekelni, ha elmondom, hogy éppen egy karrier egyengetésén dolgozom. És féltem, mert úgy gondoltam másnak fogsz látni, ha esetleg befutok. És lám… valóban volt mitől félnem. 

– hajtotta le fejét. 

- Azt hiszed nem örültem volna, ha elmondod, hogy éppen egy világsztár van születőben? Aki mellesleg te vagy? 

- Megvolt az esélye ennek is. De nem tudhattam pontosan mit reagálnál, Audrin. – erre megint nem feleltem. 

Hallgatásomat ismét kihasználta. Közelebb lépett, és mielőtt tiltakozhattam volna, megölelt. És ekkor ha akartam volna se bírtam volna tiltakozni. Újra úgy éreztem, mint amikor kiskorunkban öleltük meg egymást. Újra elfogott az a varázslat, és újra éreztem, amit akkor. 

Nem akartam visszaölelni. Tudja meg, hogy nem fog megkapni ilyen könnyen. Bár legszívesebben a nyakába ugrottam volna, mégsem tettem. Nem lehetett megtennem. Pedig annyira jó volt újra érezni meleg ölelését, amelyet majdnem születésemtől fogva érezhettem, és 4 év után most ismét érezhetem. Külön felfigyeltem arra, hogy milyen bódító, isteni illata van.

- Hiányzol. – suttogta, és hátamat simogatta.

Köszi. Ezzel sokra mentem. Éppen azon vagyok, hogy ne öleljelek vissza, erre ilyet mondasz nekem? Igazán nagy segítség vagy. Hjaj… Csak tudnád, hogy mennyire hiányzol nekem. Ha nem kellene elmondanom… 

- Kérlek, mondj valamit. Bármit. Küldj el a pokolba is akár, csak halljam a hangod. – szorosabban ölelt magához. 

- Nem tudok mit mondani. – hunytam le a szemem. 

Kezemet ökölbe szorítottam, mert egyre nagyobb késztetést éreztem, hogy megöleljem.

 – Ugye tudod, hogy ez az ölelés semmit nem jelent? – próbálkoztam. 

Elhajolt, és megdöbbenve, fájdalommal nézett rám. Majd’ meghasadt a szívem.

- Hát neked egyáltalán nem jelentek már semmit? – ajka remegett. 

Erre nem feleltem. Legszívesebben szétkiabáltam volna az egész suliban, hogy mennyit jelent nekem, de nem tehettem.

- Audrina, ezt nem teheted velem. – ejtette ki a szavakat, minden szónak jelentést adva.

- Te megtehetted velem? 

- De én azért mentem el, mert féltem. Féltem, hogy elvesztelek. 

- Így is elveszítettél. Nem mindegy?

Ekkor lehullott derekamról a keze, és meredten nézett rám. 

- Még valami mondanivaló? – szólaltam meg, csak hogy megtörjem a csendet, pedig nem kellett volna tovább húznom, így is elég lelkiismeret furdalásom volt, hogy ilyeneket mondok. 

- Nem. Nincs. – suttogta, majd összeszorította száját, megfordult, és lehajtott fejjel, ökölbe szorított kézzel elment.

 - Mit tettem? – suttogtam remegő ajkakkal, és lecsúsztam a földre.

 - Hogy lehettem ekkora barom, idióta, seggfej? – ütögettem a földet az öklömmel. Már fájt a csontom, de nem érdekelt. Gyorsan letöröltem a könnyeim, és felálltam. – Még utolérhetem.

Azzal elkezdtem rohanni, arra amerre ment. Aztán lefordultam jobbra, így már a „főfolyosón” voltam. Rengetegen voltak a folyosón. Nevetve beszélgettek, és viccelődtek. Fogalmam sem volt, merre menjek, csak rohantam. 

Aztán eszembe jutott. Felrohantam az emeletre, az igazgatóiba. Bekopogtam, és válaszra sem várva benyitottam. 

- Elnézést. – kezdtem, utalva a berohanásomra. – Az iskolában van még Justin Bieber, Scooter Braun és Kenny Hamilton?

- Igen, még itt vannak. – válaszolt Mrs. Down, az igazgatóhelyettes. 

- Hol? 

- Nem tudom, sajnos. Miért keresed? – érdeklődött, aztán beugrott neki valami. – Nem hozzátok mentek? 

- De. – bólintottam. – De utána kijöttem a teremből, és mikor visszamentem már nem voltak ott. – kissé átalakítottam a sztorit. 

Valójában azt sem tudom, hogy a terembe vannak-e. 

– Azért köszönöm. – vetettem még oda, majd kirohantam. 

A termünk felé vettem az irányt. Messziről úgy látszott, mintha körülálltak volna valakit. Feltámadt bennem a remény. Még gyorsabban rohantam, az egyik elsőst majdnem fel is löktem. Sietősen elnézést kérve rohantam tovább, és a teremajtónál lefékeztem. Mindenki rám kapta a tekintetét.

Itt vannak? – kérdeztem reménykedve. 

- Kik? – láthatólag nem értették. 

- Justinék. 

- Nincsenek. 

Mintha arcon ütöttek volna, úgy ért ez a válasz.

Ne! Ne, ne, ne! Ne, ezt ne. Nem hiszem el.

Akkor vettem észre, hogy csak a tanárt állják körül, akinek valami szórólap van a kezébe, valami aláírással. Gondolom Justin hagyott itt aláírásokat. 

- Hova mentek? 

- Szerintem a parkolóba. – mondta valaki. 

Azonnal sarkon fordultam, és kirohantam a suliból. Rögvest a parkoló felé szegeztem tekintetem. Fogalmam sem volt, milyen kocsit keressek, így önfejűn elindultam az első sávban. Szerencsére csak 4 sáv van.

Mikor már csak egy kocsi volt, láttam, hogy abban sem ülnek. A fogamat csikorgatva, a könnyeimmel küszködve, idegesen, ökölbe szorított kézzel lépdeltem visszafele a suliba. A terem elé érve megpróbáltam eltűntetni a könnyeim nyomát, bár fogalmam sem volt, hogy sikeres lett-e.

Az ajkamat rágva mentem a helyemre, és egyből körém sereglett mindenki.

- Hagyjatok most. – csúsztam le a széken. 

- Audry, jól vagy? – fúrta át magát a tömegen Nicol. 

- Egyáltalán nem. – suttogtam magam elé meredve. – Szerinted ha ellógok a suliból, akkor nagy büntetést kapok? 

- Audrina, légy már észnél. – csapott vállba Nicol.

- Már elvesztettem az eszem. – suttogta. 

- Audrina, nekem mi bajod van? – guggolt le mellém. – Szerintem menjetek a ti dolgotokra, oké? – szólt a többiekhez, de senki nem mozdult egy tapodtat sem. 

- Tudod mit? Nem érdekel. Hazamegyek. Elég nagy baromságot csináltam már úgy is, szóval nekem már mindegy. – vettem fel a kabátom, majd a táskám. 

- Róla van szó? – kérdezte Nicol, mikor kiértünk a teremből, a kíváncsi szempárok elől.

- Igen. 

- Honnan ismer? 

- Majd elmondom. Most hagyj, kérlek. 

- De nem ment el. 

- De. Elment.

- Vagyis azt nem tudom, hogy elment-e, de vissza fog jönni. 

- Nem fog, Nicol. Elszartam az egészet. – jött ki belőlem. 

Utálok csúnyán beszélni, de most az ideg beszélt belőlem. 

- Audry, legalább engedj szóhoz jutni.

- Nicol. Kérlek. – fordultam felé. – Köszönöm, hogy próbálsz segíteni, de egyenlőre semmi mást nem akarok, csak hazamenni bőgni. Mi mást tudnék csinálni? 

- Mondjuk meghallgatni engem. 

Elengedtem a fülem mellett, és elindultam a kijárat felé. Éppen akkor csengettek be. Nicol megtorpant mellettem, én viszont tovább mentem, de visszanéztem, és intettem neki egyet. Biccentett felém, majd előre fordultam, és kiléptem az iskola ajtaján. Otthon egész nap bőgtem, amíg haza nem jöttek anyáék.

Alexis próbált vigasztalni, de nem sokra jutottam. Elmondtam neki, hogy mi történt, és ő sem értette miért tettem, amit tettem, bár részben megért engem is. Szavait idézve: „Egyetértek veled. Megérdemli, hogy elküldd. Viszont ha neked ez fáj, akkor nem szabad elküldened.”

És teljesen igaza van. De ezen már késő bánkódnom. Aztán nyitódott az ajtó, én pedig őrülten trappoltam le a lépcsőn. Anya teljesen ledöbbent piros szemeim láttán. 

- Kicsim, mi a baj? – rohant oda hozzám eldobva a cuccait. 

- Anya… - öleltem át. – Találkoztam Justinnal.

Szavaim rá is kisebb sokként hatottak. Nem csak én voltam jóba Justinnal, anya is ugyanolyan jóba volt Pattievel.

Aztán elmondtam neki is, hogy milyen egy barom vagyok. Bár kicsit tágabban, de ő is azt mondta el, amit Lex. 

Aztán apával ugyanezt eljátszottam. 

Aztán eljött a 8 óra. 

Ekkor döbbentem rá, hogy holnap szombat van. Ez egy újabb óriási pofon volt számomra. Ha holnap szombat, akkor nincs suli. Ez pedig csak azt jelenti, hogy egész nap itthon vagyok, ami annyit jelent, hogy egész nap ezen fogom gyötörni magam. Szuper.

~ 

Másnap hullafáradtan keltem. Alig tudtam aludni az este, mert mindig felriadtam. Borzalmas éjszaka volt. Csukott szemmel kitapogattam a telefonom, majd óvatosan ránéztem a képernyőre. 

4:17 

MENNYI? Uramisten. Ezt nem hiszem el. Legalább keltem volna 10-kor, hogy annyival kevesebbet kelljen Justinra gondolnom. Le merem fogadni, hogy egész nap rajta fog járni az eszem. És így most negyed 5-től egészen estéig? Előre félek.

Lassan kiszálltam az ágyból. Elég kába voltam még, valamint elég sötét volt. Látszik, hogy jön a tél. Az ablakomhoz sétáltam, és kibámultam a még egész csendes utcára. Los Angeles-ben nincs megállás, most viszont kifejezetten nyugalom volt. Ekkor megkordult a gyomrom. Nem is csodálkozok, hiszen tegnap délután 1-kor ettem utoljára. Szegénykém még jó, hogy bírta eddig. Felvettem a jó meleg, barackvirág színű köntösöm a fekete francia bugyira és piros atlétára. Nagyon szerettem ezt az összeállítást. A bugyin Kiss me felirat volt, a felsőn pedig egy aranyos maci. Bár a kettő nem nagyon illik össze, de nekem tetszik. Halkan lesétáltam a földszintre. Jó volt egyedül lenni. Vittem magammal a telefonom, hogy ha esetleg nagyon unatkoznék, akkor tudjak halkan zenét hallgatni.

Utam egyből a hűtőhöz vezetett. Kivettem a tejet, majd a mellette lévő szekrényből a müzlit, egy fehér tálat és egy kiskanalat. A tálba beletöltöttem a tejet, majd raktam bele bőségesen müzlit, és visszaültem a bárszékre enni. Lassan kanalaztam, minden falatot rendesen megrágtam. Semmi kedvem nem lett volna zenét hallgatni, jó volt ez a csend. Reménykedtem, hogy anyáék későn kelnek ma. Az idő eléggé esőre állt, szóval legalább a hangulatomhoz igazodik, és nem kell egész nap vigyorognom a napba. Sajnos pár perc alatt így is megettem a müzlit. Halkan elmostam, majd a bárpultra könyököltem, és kibámultam az ablakon. Néztem a nagy sötétséget, a kivételesen nyugalmas várost.

És akkor… 

…megmozdult valami a bokorban.

Hirtelen annyira megijedtem, hogy meglöktem az asztalon álló sótartót, ami nekicsapódott a borstartónak. Szerencsére nem keltett nagy zajt. 

De ijedtemben mozdulni sem mertem. Biztos, hogy nem magától mozdult meg. Valaki megmozgatta. Te jó ég. Mit csináljak most? Sikítozva rohanjak fel, vagy üljek szépen csendben tovább, és várjam, mi fog történni? Gyorsan megnéztem a telefonon az időt. 5:09 volt. Nem lenne szerencsés kimenni.

Amúgy is elég nagy beszari vagyok. Főleg nem köntösben. Csodásan festenék Los Angeles utcáig hajnali 5-kor köntösben. 

De a bokor ismét megmozdult, és most láttam valami textíliát is. Egy pulcsit. Vagy kabátot. Élénk sárga volt.

 Egy betörő komolyan élénk sárga kabátot venne fel? Azért szerintem kicsit több esze van ennél. 

És ismét megmozdult a bokor. Ezúttal a másik oldalán láttam egy… embert. Igen. Láttam az arcát. Vigyorgott valakire. Jól szórakozottnak látszott.

Ketten vannak. Az egyiknek élénk sárga felsője van, a másiknak sötétzöld.

Oké, Audrina, most légy okos. Valóban betörők lennének egy ilyen élénk színekbe öltözött emberek? És pont hajnalban törnének be, mikor már van elég világos ahhoz, hogy lássuk őket? Akár én idebentről, akár kintről.

Aztán észrevettem, hogy az egyik kijött a bokor mögül. Egy velem egykorú fiúnak néztem. Rajta volt a sötétzöld pulóver, fekete nadrággal, fehér cipővel. Elindult az út felé. Hirtelen ökölbe szorult a kezem. Lehet most jönnek felfeszíteni az ajtót, én meg ilyen csendben ülök itt? Aztán kilépett utána a sárga pulcsis, és…

ÚRISTEN! 

Nem hiszem el. Megdörzsöltem a szemem, hátha csak még nagyon álmos vagyok. De nem. A sárga pulcsis Justin volt az.

Elindult, de ránézett az ablakra, pont a szemembe. Aztán elfordult, de hirtelen megtorpant, és visszanézett. Kezem még jobban ökölbe szorult. Valamit motyogott, gondolom a másiknak, és lassan közelebb jöttek az ablakhoz. Hunyorítva nézett befelé. Bár nem volt függöny azon az ablakon, mert anya most vásárol rá újat, de sötétített üveg van, szóval nem éppen könnyű a belátás. Kezét az ablakhoz rakta, hogy takarja a szemét. Mindvégig a szemembe nézett, és nem tudtam, hogy most ez véletlen, vagy tényleg lát. Nem kísérleteztem még azzal, hogy benézzek abból az ablakból, szóval nem tudom mennyit lát.

Aztán hirtelen arca kisimult, és elmosolyodott. Mondott valamit, szerintem ismét a barátjának (mert gondolom a barátja). Azt olvastam le a szájáról: „Ő az”.

Aztán integetett. Én pedig csak ültem dermedten, néztem hol a szemét, hogy mozgó kezét, hogy száját. Nem egészen fogtam még fel, hogy Justin a bokorban várta, hogy felkeljek. Legalábbis szerintem. 

Aztán abbahagyta az integetést, és a zsebébe nyúlt. Ha jól láttam, a telefonját vette elő. 

Hirtelen megcsörrent a telefonom. Gyorsan lefogtam a hangszórót, és megnéztem a számot. Ismeretlen. 

Elfogadtam, majd elengedtem a hangszórót, a fülemhez emeltem, és gombóccal a torkomban szóltam bele.

 - Igen? 

- Drin, beszélnem kell veled.