|| Harmadik fejezet ||

Sziasztok!

Hűha, 4 feliratkozó? Király! :D És 3 komi? Király! :D +500 megtekintés? Király! :D Továbbra is várom a feliratkozókat, nem harapok, nyugodtan tessék feliratkozni és komizni is :D 

Jó olvasást!

Kriszti S.

Aztán integetett. Én pedig csak ültem dermedten, néztem hol a szemét, hogy mozgó kezét, hogy száját. Nem egészen fogtam még fel, hogy Justin a bokorban várta, hogy felkeljek. Legalábbis szerintem. 

Aztán abbahagyta az integetést, és a zsebébe nyúlt. Ha jól láttam, a telefonját vette elő. 

Hirtelen megcsörrent a telefonom. Gyorsan lefogtam a hangszórót, és megnéztem a számot. Ismeretlen. 

Elfogadtam, majd elengedtem a hangszórót, a fülemhez emeltem, és gombóccal a torkomban szóltam bele. 

- Igen? 

- Drin, beszélnem kell veled.

- Tegnap eleget beszéltünk. – vágtam rá reflexből. – Egyáltalán mit keresel te a házam környékén? 

- Nincs megtiltva, hogy idejövök. 

- Mostanáig nem volt. 

- Komolyan, Audrin. Beszélnem kell veled. – hangja lágy volt. Ajkamba haraptam. Egyszerűen kinyomtam. 

- Drin! – hallottam ezúttal élőben a kiabálását, s tenyerével halkan ütögette az ablakot. 

Aztán hirtelen abbahagyta. Meg is könnyebbültem, de rosszabb is lett. Megkönnyebbültem, hogy nem kell tovább ellenállnom neki, viszont rossz volt, mert nem akartam, hogy elmenjen. 

De az utóbbi nem fenyegetett, ugyanis most a bejárati ajtón hallottam dörömbölését.

Jaj, ne! Eszeveszettül rohantam az ajtóhoz, hogy megállítsam a dörömbölésben. Gyorsan kinyitottam a kulccsal, és szélesre tártam.

- Fejezd be! – dorgáltam halkan. – Felkelnek. – utaltam az alvókra.

- Beszélnünk kell, Drin. – hangja ezúttal könyörgő lett. – De cuki maci! – mosolyodott el, és közelebb lépett. Hirtelen nem értettem mire mondja, de mikor megsimogatta a hasamon elterülő óriási macit, megértettem. 

- Köszönöm. – mondtam semleges arckifejezéssel, bár belül mosolyogtam. 

- Kiss me… - suttogta, majd felnézett rám. Nem bírtam tovább, elmosolyodtam.  – Na végre. – nevetett.

– Megölelhetlek, Drin? – váltott komolyra, bár mosoly bujkált a szája szélében.

- Kicsit hideg van itt, nem? – dörzsöltem a karom, és visszakötöttem az időközben meglazult köntösöm. 

- Beszélnem kell veled. – ismételte magát.

- Gondolom most azt kellene mondanom, hogy gyere be, mivel addig…. – de nem engedte, hogy befejezzem, vigyorogva bejött. Bezártam az ajtót. - …szóval, mivel addig úgy sem hagysz békén. 

- Tényleg nem. – helyeselt. – Szóval? – fordult felém.

- Mi szóval? – indultam el, de elém állt. 

- Megölelhetlek? 

Nem válaszoltam, hanem kikerültem, és a konyha felé iramodtam.

Hirtelen megragadta a derekam, és maga felé fordított. A szemembe nézve lépett közel hozzám. Várta, hogy mit fogok tenni. Engedem, vagy ellököm? Oké, hát ez nem könnyű. Legszívesebben én magam öleltem volna meg, de a helyes az lett volna, ha ellököm. Még közelebb lépett. Ekkor eszembe jutottak Alexis szavai. „Megérdemli, hogy elküldd. Viszont ha neked ez fáj, akkor nem szabad elküldene.” És akkor 

eldöntöttem.

Felnéztem rá, és aprót bólintottam. Elmosolyodott, és átszelte a kettőnket elválasztó pár centimétert, és szorosan magához ölelt. Mielőtt még gondolkodhattam volna, kezem önkéntelenül mozdult, és átkarolta a nyakát. Éreztem kábító illatát, és nekem simuló mellkasát.

- Hiányoztál, Audrina. – ejtette ki a teljes nevem. Válasz nélkül hagytam ezt a kijelentését. 

– És én? Én hiányoztam? – firtatta. 

- Nem… - váltam el hirtelen, és elfordultam. 

- Drin, kérlek. – fogta meg a kezem, így megakadályozva, hogy elmenjek. 

- Ne kérj semmire. – suttogtam. 

- Csak arra kérlek, hogy szeress. – hátulról átölelte a derekam.

- Justin, ne.. – próbáltam kiszakadni, de nem engedett.

- Miért ellenkezel az ellen, amit te is akarsz? – suttogta nyakamba. Lehelete bőrömet csiklandozta. De miért érzem én ezeket? Eddig nem éreztem.

- Nem lehetsz biztos benne, hogy akarom. 

- Tévedsz. Nicol nagyon készségesen beszélt arról, hogy milyen állapotban voltál, amikor eljöttem a suliból. És az a viselkedés mindent elárult nekem, amit tudni akartam, és ami elég erőt adott, hogy idejöjjek. – fordított maga felé.

- Nicol? – hirtelen meglepődés és harag futott át rajtam. 

- Ne haragudj rá. – kért. 

Igazából most nem is Nicol foglalkoztatott, hanem a viselkedése.

- Az, hogy beengedtelek még nem azt jelenti, hogy minden újra hű de happy. Sőt…! – figyelmeztettem.

- Tudom. De ha már beengedtél, akkor az jelent valamit.

- Tehát akkor neked a semmi az valami.

- Audrina… - ejtette ki lágyan a nevem, és mosolyogva megforgatta a szemét.

- Köszönöm, hogy tiszteletben tartod a kérésem, miszerint Audrinának hívj. Legalább megmaradt a tiszteleted egy része.

- Kérlek, Drin, ne beszélj így velem. Nagyon rossz ezeket hallanom. – hirtelen szomorúság ült ki arcára.

Most erre mit mondjak? Ezek szerint nem jött rá, hogy mindezek óriási hazugságok? Hogy csak arra használom, hogy erősnek látsszak? Ezek szerint még nem látott át rajtam? Akkor nem kéne így folytatnom, mert a végén még tényleg elhiszi, és nekem akkor annyi. Vissza kell fognom magam.

Az egyik bárszékre böktem az állammal, majd megfordultam, és leültem oda, ahol az előbb is ültem. Mire én letelepedtem, ő már rég helyet foglalt, keze a pulton, összekulcsolva.

Egy ideig csak néztük egymást, egyikünk sem mondott semmit. Aztán ő törte meg a csendet.

- Nagyon megváltoztál. 

- 4 év hosszú idő. 

Lehajtotta a fejét, és mosolyogva megrázta. 

- Meddig fogod még ezt hajtogatni? – pillantott fel rám.

- Amíg rá nem jössz, hogy mindent, amit most veszel észre, és amiről lemaradtál, az csakis a te hibád. 

- Már rájöttem, köszönöm.

- Akkor rendben. 

- Mesélj magadról valamit. – kért lágy hangján. 

- Tudod… - haraptam alsó ajkamba. – Nagyon megváltoztál. – hajtottam oldalra a fejem. 

- Tudom. – mosolygott. – De te is.

- Kinézetben is, személyileg is, stílusban is… - soroltam, figyelmen kívül hagyva legutolsó megjegyzését. 

- Tudom. – mondta ismét, és elnézett a távolba.

- Miért pont sárga? – kérdeztem, mire kérdőn rám kapta a tekintetét. – Úgy értem, mostanában nem hordasz sárgát. 

- Honnan tudod? – húzta fel egyik szemöldökét. 

- Van tévém, és sokszor szoktam újságot is vásárolni. – forgattam meg a szemem. – Mégis honnan tudnám, Justin? Mikor akaratlanul is mindig összeütköztem veled valahol.

- Tehát érdekelt mi van velem? – halvány mosoly jelent meg arcán.

- Ne forgasd ki a szavam. 

- Csak értelmezem. 

- Kérsz valamit inni? – váltottam gyorsan. Ezen elmosolyodott.

- Ha nem gond, igen, kérek.

- Mit óhajtasz? – sétáltam a hűtőhöz. Mikor kinyitottam a hűtőt, megcsapott a kellemes hűvös, s ekkor jöttem rá, hogy melegem van, így levettem a köntösöm. – Narancslé, vagy… - bezártam a hűtőt, és az egyik alsó szekrényt kinyitottam, ahol az innivalók vannak. Mielőtt elkezdhettem volna sorolni, félbeszakított.

- Jó lesz a narancslé. – nevetett halkan.

Visszaléptem a hűtőhöz, és kivettem, majd megragadtam két poharat, mindkettőbe töltöttem, majd az egyiket elé raktam, a másikat pedig leraktam magam elé, majd leültem vissza, vele szembe.

- Ha jól emlékszem, beszélni akartál velem. – emlékeztettem. 

- Igazából csak látni akartalak, és hallani a hangod. – mosolygott, és belekortyolt a narancslébe. 

- És ezért kellett bujkálnod a bokorban hajnali ötkor? 

- Érted bármit. – mondta egyszerűen.

 Megforgattam a szemem.

- Na mindegy. – köröztem az ujjammal a pohár élén. – Ki volt az a másik?

- Ryan. Ryan Butler. A haverom. Miután ti elköltöztetek, akkor ismertem meg. – magyarázta. 

- Várj! Ő még mindig kint áll? – ijedtem meg hirtelen, és már álltam fel, hogy behívjam, de Justin lefogta a kezem.

- Hazament. – mosolygott. Megkönnyebbülten fújtam egyet, és visszahuppantam a székre. – Érte aggódsz, értem nem. – lehajtotta a fejét. 

- Mikor mondtam én olyat, hogy nem aggódok érted?

- Nem kell mondanod, rájöttem magamtól is, hogy kicsit sem érdekellek. 

- Justin… - fogaimat összeszorítottam, hogy leküzdjem a fájdalmat. 

Lenéztem az asztallapra, és idegesen szorongattam a poharam.

- Lehet egy kérésem, Audrin?
Felnéztem rá.
- Attól függ mi az.
- Kimondod a nevem? – könyörögve nézett rám. Belül érzések sokasága kavargott bennem, de kifelé semlegesnek mutattam magam. Igazából először elég gyerekes kérésnek tűnt, de aztán rájöttem, hogy nehezebb, mint azt gondolni lehet. Tudtam, ha kimondom, úgysem fogom tudni leplezni hangomban a hozzá való kötődésem, és azt, hogy mennyire hiányzik is nekem.

- Justin Drew Bieber. – mondtam, s hangomból csakugyan sütött az iránta érzett szeretetem, s a kötődésem. Elmosolyodott, de ez a mosolya most más volt. Olyan…hálás.
- Köszönöm.

Elnéztem a távolba.

- Meg tudnál nekem egyszer bocsátani? – szegezte nekem hirtelen a kérdést.
- Hát…huh… - zavarodtam össze. Megpróbáltam összeszedni a gondolataimat, hogy értelmes választ tudjak kinyögni. – Talán…majd…egyszer. – tagoltam.
- Mikor jön el ez az egyszer?
- Justin, kérlek… - hajtottam le a fejem zavaromban. Én magam sem tudom miért voltam zavarban emiatt.
- Meg tudnál, Drin? – nem hagyta annyiban.
- Meg. – csúszott ki a számon halkan. Reméltem, hogy nem hallja meg, de mivel nem kérdezett többet, valószínűleg meghallotta. Még mindig nem emeltem fel a fejem, szóval a reakcióját sem láttam, sajnos.

Aztán éreztem, amint átkarolja a derekam, és… jaj…lélegezz, Audrina! – figyelmeztettem magam, mivel…egy puszit adott az arcomra. Hirtelen össze-vissza kezdett kalapálni a szívem, és nehezen vettem levegőt.
Elhajolt, de én továbbra is lehajtott fejjel ültem tovább.

- Ezért jöttem ide. Hogy ezt halljam. – suttogta, és tenyerét csupasz combomra simította.
- Akkor most….menj. – nagyot nyeltem. Nem akartam kimondani. De nem tehettem mást, mint elküldeni.
- Jó. – elengedett.

És aztán már ott sem volt. Még csak el sem köszönt? Reménykedtem, hogy visszajön, de hallottam az ajtó csukódását, így még jobban fájt, hogy nem köszönt el. És tudtam, hogy megint én vagyok a hibás. Tudtam, hogy megint én rontottam el. Ha nem küldöm el, akkor most minden más lenne.

Ugyanazt csináltam, mint tegnap.

Elküldtem, pedig azt akartam, hogy velem maradjon. És most is rohanhatnék utána, mint tegnap, de felesleges lenne. Szinte biztos vagyok benne, hogy már nem találnám.

Az ajtóhoz csoszogtam, és visszakulcsoltam, majd felakasztottam a kulcsot. A konyhában is mindent úgy hagytam, ahogy volt, mielőtt lejöttem, és síri csöndben felmentem a szobámba. A köntösöm leterítettem a székemre, majd bebújtam az ágyba.

Lassan, bár mélyen elnyomott az álom.

Nem tudtam hová tenni ezt a korai látogatást Justintól. Furcsa volt hajnalban felébredni, és beszélni vele, majd újra elaludni, és felkelni rendes időben. Olyan volt, mint egy álom. Olyan…hihetetlen.

Csúnya, szeles idő volt. Néha csepergett, aztán elállt, végül megint esett, majd elállt.

 Egyre jobban bosszantott, hogy vajon mennyit és mit mondhatott Nicol. Végül dél felé, ebéd után úgy döntöttem, felhívom. Második csörgés után felvette.

- Szia, Audrina. – szólt bele félénken, kiejtve a teljes nevem. Már rosszul kezdődik…
- Szia te kis Justinnak fecsegő, drága jó barátnőm. – próbáltam a dorgálás mellett kedves maradni.
- Bocsáss meg nekem, Audry, de nem tehettem mást. – szabadkozott. – Te nem láttad magad, hogy néztél ki a suliban. Muszáj volt.
- Na. Kezdjük az elején. Honnan van meg a száma?
- Ő adta meg.
- Micsoda? – döbbentem meg. – De…hogy? És miért? Oké, várj. – megpróbáltam lecsillapítani magam. – Az egészet hallani akarom.

Még levegőt vett, majd nekikezdett.

- Amikor elmentetek ketten, nem sokkal később, mielőtt te is visszajöttél volna, bejött a terembe, és megkérdezte: „Ki áll a legközelebb Drin-hez?” Persze mindenki csak bámult rá, mint egy nem normális, először nekem sem esett le, ki az a Drin. – hadarta. – Aztán, mikor mondtam, hogy én, odajött hozzám, és kérdezgetni kezdett rólad.
- Miket? – sürgettem.
- Hol laksz, mi a telefonszámod, én vagyok-e a legjobb barátnőd, satöbbi.
- Mit válaszoltál?
- Elmondtam neki, hol laksz, el is vezettem szóban a sulitól a házatokig. A telefonszámodat is megadtam. – mondta szerényen.
- Tudom.
- Honnan?
- Már felhívott. És el is jött.
- Komoly? – csodálkozott.
- Ja.
- Mesélj már. Kíváncsivá tettél.
- Előbb fejezd be te.
- Jaj. – sóhajtott. – Oké. Szóval. Ezek után, miután mindent megkapott, amit akart, ő is megadta az ő telefonszámát, de meg kellett neki ígérnem, hogy nem adom tovább senkinek. Azt mondta, hogy „Ha Drin bízik benned, akkor én is bízom benned.” Én pedig megígértem, hogy nem adom tovább senkinek. És persze nem is adtam. Aztán azt mondta, hogy ha van valami veled, akkor azonnal hívjam.
- És persze miután eljöttem, te hívtad.
- Igen.
- Folytasd.
- Aztán elment. A többiek persze csodálkozva, irigykedve, blablabla.. na igen így néztek rám… – nevetett. - …és kérdezősködtek, de aztán bejött a tanár, szóval leszálltak rólam. Semmit nem kotyogtam ki, nyugi.
- Köszi.

- Természetes. Na de igen, utána pedig bejöttél te, vagyis csak berohantál, aztán el is rohantál, aztán bejöttél még egyszer és levágtad magad a székedre. Már akkor átsuhant az eszemen, hogy hívom Justint, de aztán elmentél a suliból. Emlékszel, hogy megpróbáltalak megállítani? El akartam mondani, hogy én beszéltem vele. De végül elmentél. Megvártam a suli végét, és csak miután hazamentem, akkor hívtam fel Justint.

- Tehát akkor, amíg én az igazgatóiba voltam, addig ő kifaggatott téged. – állt össze a kép hirtelen.
- Ezek szerint ja.
- Csúcs. – morgolódtam.
- És most te mesélsz.
- Mit meséljek?
- Azt mondtad felhívott, és el is ment. – emlékeztetett.
- Igazából lassan kezdem azt hinni, hogy csak egy álom volt, de aztán mindig olyan valóságérzetem van. – nevettem.
- Oké. Na, hallgatlak. – noszogatott.
- Na hát úgy kezdődött, hogy…

És elmeséltem neki az egészet. Elég érdekes reakciói voltak, de mit vártam? Nekem még rosszabbak voltak…

- De még mindig nem tudom a legfontosabb kérdésre a választ…
- Mindent elmondtam pedig.
- De, nem. Nem ezzel kapcsolatos. – itt megállt. Éreztem, hogy kimondaná, de valami visszatartotta. De végül csak kinyögte. – Honnan ismeritek egymást?

Ez a kérdés váratlanul ért. Pont most kellett neki is megkérdeznie? Most vagyok a legérzékenyebb erre a témára. Ha felelevenítem a múltat, csak rosszabb lesz.

- Hosszú történet. – sóhajtottam.
- Ráérek.
- Nagyon hosszú. – hangsúlyoztam, ezzel remélve, hogy veszi a lapot.
- Azt ígérted, hogy elmondod. Szóval kezdj bele, mielőtt felhúzod az agyam, szivikém.
- Oké. – vettem nagy levegőt. Már most tisztáztam magammal, hogy nem fogok sírni. – Szinte születésemtől fogva ismerem. Szomszédok voltunk, zsákutcában laktunk, egy poros úton. Mindig együtt játszottunk, hol náluk, hol nálunk, hol az úton. – mosolyogtam az emlékek miatt.
- Ez nagyon szép.

- Igen. – helyeseltem. – Rengeteg mindent csináltunk együtt, és ha akarnám sem tudnám elfelejteni. Ő volt a legjobb barátom. Aztán, mikor 9 éves voltam, elköltöztünk, mert apa itt, Los Angeles-ben kapott állást. Mondanom sem kell, hogy a maradék egy hétben, ami még maradt, miután megtudtam, hogy elmegyünk, szinte éjjel-nappal rajta lógtam, és sírtam. Ő pedig vígasztalt, és azt mondta: „Soha nem foglak elfelejteni”. – suttogtam. Nagyot nyeltem, hátha így vissza tudom fojtani az előtörő könnyeket. Nem fogok sírni…

- Nem felejtett el. – mondta halkan.
- Aztán elköltöztünk. – folytattam, nem törődve Nicol szavaival. – 12 éves koromig még tartottuk a kapcsolatot. Ő akkor volt 13, mivel egy évvel idősebb nálam. És akkor fedezte fel Usher… - motyogtam.
- Mi volt utána?
- Többé már nem hívott.
- Miért?
- Azt mondta, félt, hogy nem fog érdekelni már többé.
- Valamilyen szempontból nézve megértem.
- Ne mondj már ilyeneket, Nicol. Csak megnehezíted a helyzetem. – sütöttem le a tekintetem, bár ő ezt nem láthatta.
- És most újra itt van. Miért is? – ez a kérdés megfogott.
- Hát. Tudod azzal az izével jöttek ide. Az a Schools 4 All vagy mi.
- Ja, tényleg.
- De egyébként azt mondta, hogy mióta elment Usherrel, azóta mindennap ugyanúgy az eszébe jutok.
- És szerinted tényleg?
- Erre nem tudom a választ, de könnyen el lehet hinni, mivel nekem is eszembe jutott minden nap. – vallottam be, mintha valami bűntényt követtem volna el.
- Hogyhogy nem meséltél nekem még róla, Audry? – kicsit sértődött volt a hangja.
- Nem akartam hangosan gondolkodni róla. Elég volt belülről emészteni magam.
- Lehet jót tett volna, ha elmondod.
- Nem lehet tudni biztosan. – ez a válasz éppen olyan volt, mint Justin válasza arra, amikor azt mondtam neki a suliban, hogy örültem volna, ha elmondja, hogy egy sztár van születőben.
- Semmit nem lehet biztosra tudni.

Ebben teljesen igazat adtam neki…. Nem lehet tudni, hogy mi fog történni holnap, holnapután, azután… Nem lehet tudni, hogy ki fog melletted állni, amikor szükséges…Nem lehet tudni, hogy ki fog elhagyni, amikor éppen szükséged van rá….És azt sem lehet tudni, hogy ki fogja elrabolni a szíved…

A hétvége gyorsabban elrepült, mint gondoltam volna, hogy el fog. Ennek csak örülni tudtam. Viszont hétfőn borzasztó nehéz volt felkelni, mert a tudat, hogy angol dolgozatunk lesz, csak még jobban lefárasztott. Igazából nem tanultam valami sokat rá, anélkül is egész jól megy.

Fáradtan, lila francia bugyiban, és fekete atlétában (a szokásos alvós összeállításomban) lépkedtem le a lépcsőn, majd a konyhába vettem az irányt. Ahogy hallottam, már Lex is felkelt. Éppen nevetett valamin. A szememet dörzsölgetve léptem be a helyiségbe, s mikor felnéztem, a lélegzetem is elállt.

Justin ült a bárszéken, amin a múltkor, körülötte pedig Lex, anya és apa.