|| Első fejezet ||

Sziasztok!

Üdv itt. Remélem majd olvassátok a blogot, és mielőtt valaki azt hinné, hogy én írom, hát NEM! Nem saját blog, ez egy régi blog, én nagyon szeretem, sajnos már nem találni sehol, így arra gondoltam, hogy én felrakom nektek a részeket.:) Én letöltöttem, és gondoltam ti minek töltenétek le amikor el tudjátok az nélkül is olvasni, hogy letöltenétek. :) Ennyi lenne. :) Iratkozzatok fel! :) 

Jó olvasást!

Kriszti S.

Nyűgösen keltem ki az ágyból. A telefonom ébresztője megállíthatatlanul csörgött, és csörgött. Idegesen kapcsoltam ki, és felvettem a köntösöm. Leslattyogtam a földszintre, megmutatni magam drága szüleimnek, hogy felkeltem.
- Jó reggelt! – köszöntöttem őket egy-egy puszival. 

- Pirítós jó lesz?

 - Persze. – válaszoltam anyának, aki már elém is rakta a frissen megtejfölözött kenyeret. 

- Hogy aludtál? – érdeklődött apa láthatólag jól szórakozva rajtam. 

- Nem igazán hevertem még ki a tegnapot. – nevettem erőtlenül.

- Jó reggelt! – csúszkált be a konyhába a szemét dörzsölgetve a húgom. Akárcsak én, ő is puszival köszöntött mindenkit. És akárcsak elém, elé is rakott anya egy tányért, amin vajas pirítós volt. 

– Köszönöm. 

- Látod, kicsim, ezért nem kell ilyen programokat szervezni. – tért vissza apa az előző témához. Reméltem, hogy elfelejti.

- Jó buli volt. Csak a másnap nem éppen buli. De azért túlélem. – végül is annyira nem is voltam fáradt.

Tegnap esett le az első hó, bár még csak november közepe van, így úgy döntöttünk a haverokkal, hogy esti sétára megyünk. Megbízható társaság vagyunk, szóval mindenkit elengedtek éjfélig. Ez volt az első, és valószínűleg az utolsó is, hogy az utcán mászkáltunk éjfélig. Arra hivatkoztunk, hogy egyszer vagyunk 16 évesek, ami igaz is, így sikerült megenyhíteni szüleink szívét. Nem okoztunk csalódást nekik, és tényleg jó este volt.

- Köszönöm. – toltam el magamtól az üres tányért, majd rögtön utánam a tesóm is így tett.

- Nyomás öltözni. Hamarabb kell mennetek ma.

Király – átkoztam magamban a korán indulást. Korán csak a nagymenők szoktak suliba menni, én pedig nem szeretek feltűnősködni. Nem mintha nem lennék népszerű a suliban, de nem szeretek ahhoz a klikkhez tartozni, ahol agyonsminkelt cicababák vannak. Maradok a normális barátaimnál, köszönöm. 

Ezekkel a gondolatokkal sétáltam egészen a gardróbomig, hogy kiválasszam a mai ruhát. Magam sem tudom miért, de mintha izgatottabb lettem volna, mint általában szoktam. A tegnap este hatására fogtam, bár én magam sem hittem, hogy valóban amiatt. 

Végül bevonultam a fürdőbe, és elvégeztem a reggeli teendőket, majd felvettem a fehérneműt, majd egy elegánsan koptatott farmert, egy fehér hosszú ujjú inget, amit belehúztam a nadrágba. Lazán felfogtam a hajam, itt-ott kilógott pár szál, majd egy fehér bogyófülbevalót tettem be, és a kedvenc parfümömet fújtam magamra. Aztán rájöttem, hogy lehet, sőt biztos, hogy túl vékony anyagú az ing, így fázni fogok, de aztán rájöttem, hogy a suliban erős a fűtés, a kabátom pedig meleg, ráadásul kocsival megyek.

Fogtam az iskolatáskám, és immáron felfrissülve szökdeltem le a lépcsőn. Kivettem a nappaliban lévő cipős szekrényből a fehér Converse cipőmet.

- Nem kéne a csizmádat venni, kicsim? – aggodalmaskodott anya.

- A hó már elolvadt, és csak a szél fúj. Még elég lesz.

Közben Alexis is leért. Alexis a drága, egyetlen testvérem. 14 éves, két hónap múlva lesz 15, most 9.-es. Annak ellenére, hogy néha vannak kiborulásaink, mindketten lányok vagyunk, és most vagyunk a serdülőkorban, ez csak még erősebbé teszi a kapcsolatunkat sok más lánytestvérrel ellentétben a suliban, akik inkább letagadják egymást, mintsem kiálljanak egymásért. Képtelen lennék letagadni a tulajdon testvéremet, és nem is akarom. Az utóbbi időben, mióta ő is „belépett” a tini korba csak még erősebb a viszonyunk. Megértjük egymást, és segítünk a másikon, valamint nem cibáljuk egymás haját, mint 10 évesen.

- Látom összeöltöztünk. – bökött meg, így kilendítve egy lábon egyensúlyozásomból, miközben a cipőt húztam.

 Felegyenesedtem, és végignéztem rajta. Egy sima csőfarmert viselt ő is, vajszínű, rövid ujjú inggel.

- Ritka pillanatok egyike. – vigyorodtam el, és befejeztem a cipőm kötését.

Aztán felvettem a szövetkabátom, és ekkor jutott eszembe, hogy elfelejtettem a szempillaspirált, de már lusta voltam felmenni. 

- Apa, indulhatunk! – szóltam be a konyhába

10 perc múlva már a suli előtt állt a kocsi, és villámsebességgel szálltunk ki, hogy ne tartsuk fel a sort. A hideg szél elől az épületbe menekültünk, és kivételesen most egész sokan voltak.

- Szia, szívem. – köszöntem el Lex-től. Adott egy puszit, majd én balra, ő jobbra igyekezett. Komótosan botorkáltam a terem felé, mikor valaki mellém lépett, és tartotta velem a lépést. Meglepődve néztem oldalra.

- Ó, szia, Tyler! – mosolyodtam el, és egy puszit adtam padtársam arcára.

- Szia. – mosolygott. – Korábban jöttél. – állapította meg. Mivel én sem tudtam miért jöttünk korábban, csak vállat rántottam. – Izgulsz?

Rá kaptam a tekintetem.

- Izgulok? – kérdeztem vissza értetlenül. 

- Aha. Tudod, a mai nap miatt… 

- Mi lesz ma? 

- Hát….jön az a…

- Audrina! – hallottam egy mérges hangot mögülem. Megfordultam. Legjobb barátnőm csoszogott felém.

 – Már bocs, de süket vagy? – ért mellém, így tovább sétáltunk hárman.

 - Miért is?

- Itt ordítozok már mióta. – szerencsétlenkedett a táskájával.

- Add már ide. – forgattam meg a szemem, és elvettem tőle. Megálltam, és megvártam, míg megigazítja magát, majd a kezébe adtam a táskát.

- Kösz. – vette el. – Ugye nem tanultál te se angolt? 

- Dehogynem. Írunk, vagy nem? 

- Nem. – felelt Tyler. 

- Komoly? – húztam fel egyik szemöldököm. 

- Akkor jön az a gyerek. – mondta Nicol.

- Milyen gyerek? Miről maradtam én le? – kezdtem ideges lenni.

De ekkor beértünk a terembe, és Nicol ment a saját padja felé, mi pedig Tyler-rel a miénk felé. Középső padsor, utolsó előtti pad. Jó hely. Nicol a tőlünk lévő jobb padsorba ült, az utolsó előtti előttibe, szóval majdnem egymás mellett voltunk. Egy padsorban 5 pad van.

Kezdett idegesíteni ez a valaki, aki jön ma. De minek jön? És mikor? És miért? És legfőképpen; ki?

Megszólalt a csengő, amin egészen meglepődtem. Tényleg ilyen lassan jöttünk volna? A tanár késett 5 percet, de sajnos végül csak megérkezett.

- Buon giorno! – köszöntött minket. Visszaköszöntünk, majd leültünk. – Oké, gyerekek. Ez az óra a tietek lesz. – mosolygott. Körülnéztem, de senki nem értette miről beszél. – Nem lesz tanulás. – magyarázta, mire mindenki megkönnyebbülten sóhajtott. – Az osztályfőnökötök megkért, hogy tegyük rendbe a termet, mivel a következő órába jön a látogató.

~ Oh, szuper! Már jön is, és én meg nem tudom ki. A baj csak az, hogy még ötletem sincs ki lehet az. Obama? Beckham? Pókember? Vagy netán simán csak egy új diák?

- Ne legyen szemét a földön, a padokban, és sehol. A táblát töröljük le, mert úgy látom még nem volt idő. – itt kicsit ránk pirított. – Azt a szegény virágot ott tegyük rendbe. Kissé vízhiányos lehet. – nevetett. Szeretem az olasz tanárom, mert kedves, csak éppen a dolgozatok írásakor szidom.

Az óra gyorsan elment a rendrakással, és akárhányszor próbáltam Nicol-t elcsípni, hogy kifaggassam, sosem sikerült. Olykor a tanár szakított félbe, olykor egyszerűen lehetetlen volt kérdezni.

 Kezdett felettébb aggasztani a tudat, hogy nem tudom, ki jön. Lassan már egy földönkívülire számítok.

- Híres? – próbálkoztam röviden kommunikálni Nicol-lal.

- Igen. – suttogta. 

És mikor már tettem volna fel a következő kérdést, ismét eltávolodtunk egymástól.

Szóval híres… Pókember is híres… Aztán kicsengettek, és megkörnyékeztem Nicol-t.

- Addig nem mozdulsz, amíg el nem mondod, ki jön. – álltam el az útját. 

- Tudod, van egy olyan érzésem, hogy a sors nem akarja, hogy tudd. Mivel már olyan sokszor megkérdezted, és sose tudtam elmondani, így ez csakis a sors akarata lehet. Úgyhogy sajnálom, nem mondom el. – vigyorgott önelégülten. 

- Azt próbáld meg, Nicol. – fenyegettem.

- Meg is próbálom.

- Nem teheted ezt velem. – sopánkodtam. 

- Sajnálom. 

Dühöngve az asztalomhoz mentem, és levágtam magam. Tyler meglepődötten nézett rám.

- Semmi nincs. – válaszoltam, mielőtt feltenné a kérdést, majd karba fontam a kezem, és lesüllyedtem a széken. 

A fennmaradó 10 perc a szünetből 10 év lassúsággal telt el, amíg vártam, hogy becsengessenek. Mikor megszólalt a csengő, azonnal benyitott az osztályfőnök, aki egyben az angoltanár is.

- Üljetek le, és viselkedjenek normálisan. – utasított. 

Mindenki izgulva, egymással susmorogva ült le, én ezzel ellentétben még felállni sem méltattam magam, csak ültem tovább, csendben. Aztán kintről halk beszélgetést hallottam, de úgy látszik nem csak én, mivel mindenki elhallgatott.

 - Pontosan. És szeretnénk, ha jól érezné magát itt nálunk. – hallottam Mrs. Subway hangját, aztán megláttam őt az ajtóban, amint bejön.

 Őt pedig 2 férfi követte, és az utolsó egy fiú volt. Mikor bejött ő, mindenki szájtátva bámult rá.

Kivéve én.

Fogalmam sincs mit éreztem abban a pillanatban, mikor megláttam. Pedig felismertem. Justin Bieber. De…nem. Én nem őt ismertem fel. De nem jöttem rá, hogy kit ismertem fel. Ahogy egyre jobban néztem, rájöttem, hogy én határozottan ismerem őt. De mégsem teljesen őt… Hjaj….nem értem…. Körülnézett az osztályban, de az én tekintetem elkerülte. Nem direkt, hanem nem nézett ebbe az irányba.

 - Kérem, foglaljanak helyet. Hátul elhelyeztünk maguknak székeket! – kedveskedett a tanárom.

Próbáltam rájönni, hogy ki lehet a 2 férfi Justinnal (mivel biztos voltam benne, hogy valamilyen szinten Justin az), de nem sikerült. Az egyik egy nagydarab néger volt, a másik egy „fajtánkbeli” 35 körüli pasas. Leültek, de szemem nem vettem le Justinról. 

- Nos, gyerekek… - kezdte a tanár, mire kénytelen voltam rá nézni. – Amint látjátok, vendégeink vannak. Ti még nem tudjátok, hogy, s miért vannak itt. Nos, az iskola pályázva lett egy úgynevezett

Schools 4 All programra. Ezért vannak itt a programban résztvevők közül páran, pontosabban hárman, hogy megnézhessék, hogyan folyik nálunk a tanítás. Azt hiszem szerencsések lehetünk a „vendégeinket” illetően, ugyanis a világ legnagyobb tini sztárja ül ebben a teremben.

„A világ legnagyobb tini sztárja”… ez a gondolat járt az eszemben.

- Justin Bieber. – fejezte be a tanár. 

Nem….határozottan nem. Nem, nem, nem. A Justin Bieber, akit ismerek, és a világ legnagyobb tini sztárja kifejezés külön-külön jól hangzik, de együtt képtelenség.

- Valamint menedzsere, Scooter Braun, és testőre, Kenny Hamilton. – folytatta.

Szóval a négert Kenny Hamiltonnak hívják, a másikat meg Scooter Braunnak. 

- Esetleg egy bemutatkozáson essünk túl? – fordult feléjük.

- Persze. – ugrott fel a fiú, akiről még mindig nem hittem el, hogy az a Justin Bieber, és kisétált a tanár mellé. 

- Kezdjük innen. – mutatott a bal oldali padsorra.

Mindenki elmondta a nevét, valamint Justin kérésére azt is, hogy szeretik-e a zenéjét. A legtöbb válasz „igen” volt, 2-3-an pedig azzal hozakodtak, hogy nem azt a stílust szeretik, amit ő képvisel. Áttértünk a középső padsorra. Én sem tudom miért, de rettentő izgalom fogott el. Izzadt a tenyerem, és kissé szédültem. Nyugi, semmi vész. Csak elmondod a neved, és kész. Már az előttünk ülőknél jártunk. Utána mi jövünk. Hirtelen nagyon megijedtem, mikor megszólalt mellőlem Tyler. Lehajtottam a fejem, és próbáltam lenyugtatni magam. Jaj, csak hülyét ne csináljak magamból.

- Te jössz. – bökött meg Tyler.

 Felkaptam a fejem, és ránéztem a tanári asztal mellett álló ismeretlen ismerősre. Amikor találkozott pillantásunk, először csak gyanú, majd meglepődés fogta el. 

- Audrina McCourtney. – mondtam, és próbáltam uralkodni hangom remegésén. A név hallatán még jobban kiült a megdöbbenés az arcára, de nem szólt semmit.

Fellélegezni mégsem tudtam, mert annak ellenére, hogy már a következő padsornál jártunk, még mindig engem nézett. Szinte égetett a szemével, ahogy mélyen belefúrta tekintetét az enyémbe. Mégsem voltam képes levenni róla a szemem, álltam tekintetét. 

Mikor már a 3. padnál jártunk, odanézett, hogy ne legyen illetlen. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, és lecsúsztam a padban. 

Nem is figyeltem az óra további részében, egyszerűen képtelen voltam kiverni a fejemből a pillantását. Még ilyen messziről is olyan volt, mintha milliméterekről láttam volna mogyoróbarna szemét.

Végül kicsengettek, és villámgyorsan kapkodtam össze a cuccom. Bár ügyetlenkedve, de végül belepakoltam a táskámba.

 - Ez extra jó volt. – lépett mellém vigyorogva Nicol.

- Öhm….ja. – bólintottam zavartan. 

- Jól vagy? 

- Persze. – próbáltam rámosolyogni, több kevesebb sikerrel. 

- Megyünk a mosdóba?

 - Menjünk. – válaszolt, de láthatólag azt leste, mi a bajom. 

Elindultunk a kijárat felé, de még a tanári asztalt sem értük el, valaki megfogta az alkarom. Ijedten fordultam hátra.

 - Drin? – kérdezte megszeppenve.

Köpni, nyelni nem tudtam. Még a levegő is alig tudott eljutni a tüdőmig. Senki nem hív így. Nem engedem senkinek. Csak ő hívott így, amikor kicsik voltunk. 

- Honnan…? – kezdtem, de nem engedte, hogy befejezzem.

 - Beszélhetnénk?

Körülnéztem az osztályban. Mindenki döbbenten nézett ránk. 

- Úgy értem négyszemközt. 

Bólintottam, majd Nicol-ra néztem. Ő is ugyanolyan döbbent volt. 

Aztán húzni kezdett Justin, én pedig hagytam.